Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-21 / 17. szám
Eft I Щ a [• /. V gépfegyver mellett teljesítettem szolgálatot..., akkor ott Losonc mellett úgy mutatkozott, hogy szétvernek minket a németek, hiszen még nem ismertük a hadászatot. Krecsanov, szovjet kapitány, volt első parancsnokom, a válságos pillanatokban hozzám kúszott és erélyesen utasított: — Margarita, átveszem tőled a gépfegyvert, rhenj a telefonhoz és hfvd fel a zólyomi kaszárnyát, hivd a katonákat, hátha mellénk állnak, és segítségünkre sietnek... Kétségbeesetten próbálkoztam. Végre egy érces hang pattogott kagylóban. — Azonnal indulunk, tartsatok ki!... Már felszabadult Beszterce, Zólyom, Márton, megalakult a központi parancsnokság... tartsatok ki,... tartsatok ki! Kitartottunk. A segítségünkre jött erővel két tűz közé szorítottuk a fasisztákat. Győztünk. Egyik falut a másik után szabadítottuk fel. Engem Besztercére vezényeltek. Útközben meglátogattam anyámat. Szegény, amikor meglátott, szólni sem tudott, csak zokogott, némán, hangtalanul. Féltett, hiszen legfiatalabbik gyermekétől kellett ismét búcsúznia, s nem tudta merre jár, vagy hal a többi... Besztercén egy új alakulathoz osztottak be. Elszánt harcot folytattak a partizánok a roppant túlerő ellen, hiszen akkor a németek néhány hadosztályt vezényeltek vissza a frontról ellenünk. Fel kellett adnunk Besztercét, Zólyomot, Mártont és a többi helységet, a hegyekbe szorultunk. Tudja, Károly, — engedje meg, hogy így szólítsam — ekkor már a perzselő nyári napok esős őszbe fordultak. Bőrig áztunk, éheztünk, de a fasisztákat, amikor csak lehetett, megtámadtuk. Egyszer, úgy december közepén, azt a parancsot kaptuk hárman, hogy el kell fognunk egy német katonát, mert szükségünk volt egy egyenruhára, A falut csak úgy lehetett megközelíteni, ha átvágunk a Vágón, mert a rozoga hidat állandóan bevilágította a fényszóró. Helyenként vállig ШШ, mely összeköt .. — harsogta végig A hótakarta szántóföldek fehéren terültek el, süketen, szinte holtan, hiszen az első békés telet élték át a gyászos háború után A vonat fekete kígyóként szelte a fehér lepelt. — Végállomás, végállomás... tessék kiszállni.' a szerelvényen a vasutas. Gita ruganyos mozdulattal pattant fel a helyéről. A beláthatatlan havas pusztaság hirtelen feketébe fordult a szeme előtt — elvesztette eszméletét... — Mi történt magával?... Ébredjen... — Zsongott, mintha nagyon távolról érkezne egy lágy hang. Gita összeszedte maradék csöppnyi erejét, s mázsás súlyú szemhéját nyitásra kényszerítette. — Nem tudom mi történt, — válaszolta suttogva a törékeny, kis termetű lány. — Le akartam venni csomagjaimat... és a lábam valahogy nem engedelmeskedett... Surányi Károly nem habozott, megfeszítette izmait és gyors mozdulattal karjára kapta a lányt. — Kérem, hozza a csomagokat — szólt fojtottan a kalauznak. — Hol találunk itt egy orvost? Bérkocsi, autóberregés, kórház. Az ügyeletes orvos ujjai fürgén kúsztak végig az elhalt lábszárakon. — Megmerevedtek az idegei..., — állapította meg határozottan a diagnózist. — Hosszú kezelésre van szükség... kérem, — fordult a magas fiatalember felé — diktálja be a beteg adatait. — Nem ismerem őt — válaszolta zavartan Karcsi. — Együtt utaztunk és egyszerre... Az ájulásból felocsúdott lány lassan tagolt minden szót: — Nevem Maliniak Gita, lakhelyem... Zólyom, születtem... 1922. január 31-én..., — s a barna szempár fénye ismét ködbeborult. Múltak a napok. Gita csaknem mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. Szomorúságba fulladt minden gondolata, béna végtagok, megbénult remények. Beköszöntött a vasárnap és a kórterem ajtajában megjelent az ünneplőbe öltözött fiatalember. Fülig pirulva nyújtott át Gitának egy szerény csokor virágot és feszélyezetten ült le az ágyszélre. — Köszönöm, — tört ki hálásan a szó a betegből, s hirtelen mozdulattal a párnába fúrta a fejét. Halkan zokogott. — Tehát én így végeztem, inkább haltam volna meg a harcokban...... mit ér egy ilyen koldus?... Karcsiban megrekedt a szó, csak kérges tenyere sugallt vigasztalást, amint megérintette a barna hajfürtöket. Gitából feltört a szóáradat és mesélt, úgy érezte, hogy beszélnie kell ennek a fiatalembernek, beszélnie, hogy könnyebb legyen a nyomasztó holnap... — ...tavaly ilyenkor hóban-fagyban jártuk a véget nem érő hatalmas hegyek hátait... partizán voltam... onnan ered a betegségem... Barátaim közül sokan elestek, volt aki lábát vesztette, volt aki a kezét, s én, hogy beállt a tél, most rokkantam meg. Hogyan élek így tovább?... Ne, ne higgye, hogy megbántam a múltat. Oh, nem! Akkor mennem kellett, bátyám, sógoraim, mindenki ment a hegyekbe, akiben felébredt az ember... Még nem volt a miénk Beszterce, amikor már részt vettem az első ütközetben, Losonc mellett... A felkelés elejetői végig nehézért a víz és a sebesen úszó jégtáblákat a puskatussal böktem tovább nehogy megüssenek... már nem is éreztem, hogy fázom, csak a feladat teljesítésére gondoltam. Sikerült. Mire visszaértünk a táborba, ránkfagyott a ruha. Az alig pislákoló tűznél úgy-ahogy megszáritottuk zubbonyunkat és holtfáradtan lefeküdtünk aludni. Hópehely volt a párnánk, a takarónk, s a távoli csillagok világítottak nekünk a mécses helyett. Nehéz volt, de kitartottunk. Rövidesen ismét útnak indultunk. Kievből parancsot kaptunk, hogy át kell törnünk a fronton. 1945. januárjában sikerült is Pribylinánál. Nagyon sokan estek el akkor közülünk, sebesültjeink száma hatalmasra duzzadt. Már az ingemet is darabokra téptem, hogy bekötözhessem megsebesült bajtársamat... Amint elértük a szovjeteket, tüdőgyulladást kaptam. Kórházba szállítottak. Alighogy felépültem, azonnal jelentkeztem az I. Csehszlovák Dandárparancsnokságon. Egyenruhát kaptam és tizedesi rangot. Bármennyire könyörögtem, nem engedtek ki az arcvonalba, a katonai orvos tiltotta meg. S mire megerősödtem, és megkaptam volna az engedélyt, vége lett a háborúnak..." Gitát kifárasztotta a hosszú vallomás. Feje oldalt hanyatlott. Karcsi kérges tenyere megindultan érintette a barna hajfürtöket. A lány a fiúra emelte könnyes tekintetét. — Egy évvel a háború után, most amikor minden emberre szükség van, tehetetlen lettem..., Károly, hogyan élek majd tovább? Karcsiban, mintha hegyek mozdultak volna meg. (5, aki különben szűkszavú, hosszan biztatott, vígasztalt. — Majd kigyógyul Gituska, ne féljen, sétálunk mi még ketten a Dunaparton... Az orvostudomány lábra állította a lányt. S első, hosszabb útja az anyakönyvvezetőhöz vezetett. Lágyan zengett az orgona hangja és áhítattal töltötte be <lelkeket — Jöjjön kedves Surányiné — szólt tréfásan az ifjú férj és boldogan ölelte magához feleségét. — Karcsikám édes!—válaszolt csókkal a fiatalaszszony és ezt a meghittséget visszhangozzák az elmúlt esztendők, ezt suttogja ma is otthonuk,a főrévi (Bratislava külvárosa) kertes ház falai... B.SOLCGITA Surányi Károly és Galinka kislányuk, nézik a mama partizán kitüntetéseit.— Ez a Csehszlovák hadikereszt? — kérdi a kislány és nagy tisztelettel tekint fel az asszonyra. P. HASKO felvételei
