Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-07 / 16. szám
A kremli Kongresszusi Palota díszemelvényén feketébe öltözött karcsú teremtés tűnt fel. A világkongresszus népes küldöttei és vendégei lélegzetüket -visszafojtva hallgatták szavait. Reá szegeződött az asszonyvilág képviselőinek tekintete. Tamina Szalam Adil beszél. Férjét, Szalam Adilt, az iraki nép hős fiát, a reakció kivégeztette Tamina olyan országból érkezett a kongresszusra, ahol fasiszta fenegyerekek garázdálkodnak, ahol halálra gyötörnek ártatlan embereket, ahol százával pusztulnak a szülői hajléktól megfosztott gyerekek. Olyan országból jött a világkongresszusra, amelynek kormánycsapatai irtják a lakosság negyedrészét kitevő kurdokat. Az iraki csapatok dúlása nyomán egész falvak tűntek el a föld színéről, a napalbombák mindent porráégettek. Tamina eljött a kongresszusra, hogy népe szenvedéseit és katasztrófáját ecsetelje a világ előtt, Az iraki honleány elmondotta, a letartóztatottak száma már meghaladja a harmincezfmt memmr rét. A puccsisták százával gyilkolják az embereket. Halálveszély fenyeget még 27 hazafit, akik közül tizenhármán tevékenyen részt vettek a haladó nőmozgalomban. A bebörtönzötteket kegyetlenül kínozzák. A hallgatóság, mely nemrégen még a világűr hősének, Valentyina Tyereskovának tapsolt, most három iraki hazafias nő sorsáról hallott. Tamina Adil megnevezte őket: Szafira Zsamil Hafez, író- és újságírónő, aki tavaly nyáron részt vett a moszkvai leszerelési és béke- világkongresszuson, Zakia Saker, az iraki nőmozgalom egyik neves szervezője, két gyermek anyja és Lejla al- Rumi 26 éves és HARAGOS TILIAHOZÁS orvostanhallgató. Tamina kijelentette: Irakban — a demokratikus rendszer asszonyait körülövező dicsőség helyett — kötelet dobnak a nők nyakába és vesztőhelyre küldik őket. Tamina Szalam Adil a szenvedő és tiltakozó iraki nép nevében azzal a felhívással fordult a kongresszushoz, ítélje el az iraki fasiszta kormány cselekedeteit, nyújtson segítséget a férjüket, apjukat és fivéreiket elvesztett asszonyoknak, az elárvult gyermekeknek. A kongresszus küldöttei egyöntetűen támogatták az iraki honleány haragos tiltakozását. El sem hagyhatta a szónoki emelvényt, máris körülvették. Az iraki küldött felszólalása meleg visszhangra talált Anglia és Franciaország, Dél-Vietnam és Görögország, a Szovjetunió és Kuba, Portugália és a harcoló Spanyolország asszonyai, a teremben jelenlevő, különböző politikai meggyőződésű, hitvallású és osztályhelyzetű küldöttek körében. A Dolgozó NS számára írta: N. Krjukova VÉLETLEN A múlt évi szabadságom maradékát Budapesten töltöttem. Pihenni vágytam, felejteni akartam a munkát, a gondokat. Azt reméltem, hogy a nagyvárosi zsongás, a színházak, a számtalan szórakozási lehetőség megnyugtat kissé. Sajnos, egy találkozás, amelynek véletlenül lettem a tanúja, annyira izgalomba hozott, hogy elfeledkeztem a pihenésről, a szórakozásról és a szabadság kínálta minden szépről. Én is búcsúztam ottani ismerőseimtől, rokonaimtól, amikor a vonat ablakában állva figyelmes lettem három emberre. Egy anya és valószínűleg lánya németül beszélő fiatalembert búcsúztattak. Búcsúzkodásuk megható volt, görcsösen ölelték, csókolták egymást, mintha hosszú, hosszú távoliét után most találkoztak volna először. Nagy állomásokon sok búcsúzkodóval találkozik az ember, majd mindenkit elkísér valaki, majd mindenki búcsúzik hozzátartozóitól, mégis e három ember búcsúzkodása elütött a már megszokott integetésektől és ölelkezésektől. Nagyon kiváncsivá tett ez a búcsúzkodás. Sehogy sem tudtam magamnak megmagyarázni, mi lehet az oka ennek a megható búcsúzkodásnak. Találgattam, lehet, hogy diák, avagy rokoni látogatásra érkezett családtag, nem tudtam eldönteni. A véletlen folytán a fiatalember beült az én kupémba és helyet foglalt velem szemben. Kíváncsian méregettük egymást. Láttam, éreztem, hogy szeretne beszélgetni, dehát egyelőre nem tudtuk mivel elkezdeni. Rövid hallgatás után felémfordult és azt kérdezte: „Sprechen Sie deutsch?” Igen, válaszoltam. Akadozva előbb az állomásról, a messzibe tűnő városról, majd magáról kezdett beszélni. Észre se vettem, hogy az elszórtan ejtett szavak egy megdöbbentő vallomás kezdetét jelentik. Járt már Magyarországon? — kérdeztem. Csodálkozva nézett rám. — Igen... Itt születtem. Váratlanul magyarra fordítottam a szót. Érthetetlenül nézett rám. Nem tudok, nem értek, csupán németül. S mint aki könnyíteni akar magán, lassan, akadozva beszélni kezdett. — ötéves sem voltam, alig hogy megtanultam futkosni, mikor erő6 TALÁLKOZÁS szakkal elvittek anyámtól a német katonák. Apám nem volt otthon, valahol a fronton harcolt. Anyám tehetetlen volt az erőszakkal szemben, sok hasonlókorú gyermekkel együtt a vonatra raktak. Két dologra emlékszem. A hosszú útra és arra, hogy szünet nélkül sírtam és kétségbeesetten hívtam anyámat. Elvesztettem hazámat, elvesztettem szüléimét és hiába múltak felettem az évek, alig emlékeztem rájuk s nem tudtam a címüket sem. A háború után a Német Demokratikus Köztársaság egy gyermeknevelőjébe, majd internátusába kerültem, ahol kitanultam az asztalos mesterséget. Ismeretlen útitársam fényképet húzott elő a zsebéből s felém nyújtotta. — Nemrég szereltem le, most végeztem be a tényleges katonai szolgálatomat. Szüleim címét nem tudtam, de kiolthatatlanul élt bennem a vágy, hogy megkeressem őket. 1962 végén a Vöröskereszt útján sikerült kikutatnom, hogy szüleim Budapesten élnek. A nagykanizsai hatóságok halottnak nyílvánítottak. Erről hivatalos írást is adtak. Eközben igazolványt húz elő zsebéből, amelyben ott díszeleg a halott Nagy István fényképe. Ez vagyok én, a halott, mondja alig hallhatóan. Szüleim halottnak hittek, jelképesen sírkeresztet ácsoltak, Mindenszentekkor odajártak, hogy emlékezzenek rám. Anyám gyertyákat égetett és ünnepek alkalmával imádkozott értem. Észre sem vettük, hogy utazófülkénk megtelt kíváncsiskodókkal, akik szó nélkül hallgatták ennek a fiatal embernek igen szomorú történetét. — Most hova utazik? — kérdeztem. — Németországba — válaszolt. Szeretném bizonyítani igazi illetőségemet és visszajönni Magyarországra szüléimhez, azaz szeretnék feltámadni. Egész sor kérdés halmozódott fel bennem, faggatni szerettem volna a most már ismerős Nagy Istvánt, sajnos, készülődnöm kellett, mert közeledtek Bratislava fényei. B. T.
