Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-07-24 / 15. szám

VÁLASZÚTON A Dolgozó Nő lapjának rendszeres olvasója vagyok, és figyelemmel kísérem a tudósításokat, fürkészve böngészem a lap minden egyes cikkét. Ennek alapján határoztam el magamat Kárász Irma Válaszúton című tanácskérő leveléhez hozzá­szólni. Kedves Irma! Valóban nem egyszerű probléma megoldása előtt áll, valószínűleg az késztette rá levele megírására, hogy ilyen formán kérjen tanácsot a szerkesztőségen keresztül az olvasó közönségtől. Bizonyosan türelmetlenül várja a hozzászólásokat, a megértésre talált választ. Ennek érdekében kérem, hallgassa meg rövid hozzászólásomat az alábbi sorokban. Kedves Irma! Próbáljon több megértéssel kö­zeledni férjéhez, mert 6 szereti magát, és igyekez­zen méltó társává válni, ne hagyja őt egyedül nehézségei leküzdésében. Higgye el, az élet nem boldogság s nem is fájdalom, hanem feladat, melyet becsülettel kell elvégezni. Adódnak az emberek életében kisebb-nagyobb problémák — az ön esetében is — és ilyenkor sokszor tanács­talanok. Hogy visszanyerhesse lelki nyugodtságát, helyreállítsa a családi békét, követnie kell férjét oda, ahová őt a kötelesség hívja. Ne gátolja öt célkitűzéseinek megvalósításában, hanem segítse elő. Örüljön, hogy férje tanul, ami azt bizonyítja, hogy férje becsületes, rendes ember, hasznos tagja szocialista társadalmunknak. Ezzel nem azt akarom hangoztatni, hogy ön, kedves Irma, nem az. Lehet, hogy nagyon szellemes, jó fiatal asszony, munkahelyén becsülettel végzi a magára háruló feladatokat, és nem szívesen válik meg megszokott munkakörétől, de férjét hívja a kö­telesség, tehát kövesse. Férje bizonyosan hivatá­sának érzi az új munkahelyen végzett munkát és nem a jobb kereseti lehetőségek késztették rá, hogy oda kerüljön. És maga, ha dolgozni szeretne és akar, új emberek közt is föltalálja magát, és fog tudni boldogulni az életben. Ami a lakáskérdést illeti, elhihető, hogy nem szívesen válik meg a családi háztól, amit közös szerzeménnyel, nehéz körülmények közt szerez­tek meg és kényelmüket szolgálja, de higgye el, szerető férje oldalán a kisebb lakás is meghitté, kedvessé válik mindkettőjük részére és fölér min­den egyéb kinccsel. Hiszek benne, hogy levelem olvasása után rászánja magát, elköltözik férjével és hamarosan boldogan hajtják álomra fejüket mind a ketten. Gyurcsik Mária Gortva Kedves Irmuska! Én nem egyezem a maga nézetével, mert ha mindnyájan így gondolkodnánk a szocializmusban, akkor a kommunizmust sohasem építenénk fel. A maga férje szereti a munkáját és jó szakem­ber, miért ne érvényesíthetné a tanulmányait, melyekért a társadalmunk oly sokat áldoz, hogy minél több és jobb szakemberek kerüljenek ki az életbe, a kevésbé jó szövetkezetek kiépíté­sére. Kedves Irmuska! Ha a maga falujában jól megy a szövetkezet, azon legyünk, hogy a más falvak­ban is legyen olyan jó és ott is meg tudjál< a dol­gozók vásárolni azt, ami már maguknak megvan. De minek is az a sok minden, ha családi boldogság nincs. Én férjes asszony vagyok, a kettőnk munkája által mindenünk megvolt, de a boldogság mégsem volt teljes, csakakkor, mikor az első gyermekünk megszületett. Most célja van az életünknek. Én csak azt javaslom, kövesse a férjét, meg­látja, minden jóra fordul. Bochorec Pálné Hurbanovo Kedves házaspár! Én még fiatal lány vagyok, és mégis Irmuskdnak adok igazat. Neki, aki sajnálja elhagyni a szépen berendezett családi otthont. Igaz, hogy szükség van szakemberekre, de a kedves férjnek arra is kell gondolnia, hogyha abban a faluban is kita­nul egy szakember, ahol most ő dolgozik, az megint odébb mehet egy pár kilométert. Nem szégyen az Imrének, ha továobra is helyén marad dolgozni, hiszen a segítségét biztosan szívesen veszik a szövetkezetben. És a két nagymamának is joga van a családi tűzhely melegére, később pedig a támaszra. Nem vagyok a maradiság híve, hiszen a mai társadalom mindenkinek lehetőséget nyújt, hogy tudását bővíthesse, de azért a boldog családi élet szerintem sokkal fontosabb. Azt hiszem, érdemes ezen mindkettőjüknek elgondolkozni. Kúr Katalin Tany I < Q О < £ £ Z ■w Bí M egyszeri erdő háta mö­­/§ &gött> ott’ aho! egy л "*■ ** végehosszanincs szán­tón minden nyáron búzaka­lászokat lenget a szellő, alkonyba hajlott a nyári délután. A közeli nádasban lakó békák köszö­­rülgetni kezdték a torkukat az alkonyi kuruttyoláshoz, a szom­szédos réten a tücskök előszede­gették hegedűiket az esti tücsök­zenéhez és nyugovóra készülő­dött Napanyóka is. Agyba pa­rancsolta hétszázhetvenhét su­gárkislányát és pirosarany fejét ráhajtotta egy fodros-bodros fel­hőpárnára. Napanyó hétszázhet­­venhetedik sugárkislánya, a fé­ny esbóbit ás Aranykéve nem akart még elaludni semmiképp. Kibújt rózsaszínű felhődunnája alól és le-le nézegetett a szántón hajla­dozó búzakalászokra: — Mit csináltok, kalászkák? Nem vagytok álmosok ti sem ? — kérdezgette őket szelíden. — Nem vagyunk álmosak, nem vagyunk. Éppen rólad beszél­gettünk, Aranykéve! Azt em­legettük, hogy amióta csak ki­dugtuk fejünket a föld alól, egy napon se felejtettél el megtá­mogatni minket. Még akkor is szerét tetted, hogy tél-túl ránk­mosolyoghass egy ici-picit, ami­kor ősz utóján havas eső paskolt minket, tél idején viheder ci­­bálta gyenge derekunkat — zizegték feleletül a kalászok és komolykodva meghimbálták le­hajtott fejüket. így tereferélt volna a sötétkék égbolton ragyogó egyetlen fény­kéve meg a szántón bólogató sok — sok búzakalász még ta­lán máig is, ha a szántóföld innenső csücskébe len nem telep­szik három fecsegő szarka. — Csen — csert — csert! Süssetek csak ide! Napanyó ta­lán már egy százfoárú bárányfel­hőpárnát ki is aludt s az égről mégis aranyfény permetezik le­felé. Ragyogóbb a leggyönyörű­ségesebb gyémántgyűrűnél is cserregte meglepetten az első. — Csörr — csörr — csőrt! Nem lenne Szarka Szilveszter a nevem, ha a fejembe nem hup­pant volna az a kis gondola­­tocska, hogy ezt a csudaszép ragyogást el kellene csenegetni. Ha elcsenegetnénk, darabkákra szedegetnénk, jutna belőle fé­nyességnek, cifraságnak a híres­nevezetes Szarka- nemzetség minden fészkébe. Ügy ám! — okoskodott a második. — Csirr — csirr — csirr! Igaz, komácskám! Ez a nap-arany most az egyszer egyesegyediil csoronkál le az égről. Napanyó meg a többi sugártestvér alszik, akár a háromnapos tej, nincs senkije, aki segítségére siethetne. Ha idehívjuk húgainkat, báty­­jainkat, süveinket, ángyainkat, — ripsz-ropsz — szétcsipeget­hetjük, elcsenegethetjük — bó­logatott a harmadik, és a másik kettő megfogadta a tanácsát. Alig telt el egy miatyánknyi idő, surrogás-burrogás, szárny­­susogás töltötte be a levegőt és a végehosszanincs szántóra oda­rebbent a szarka-nemzetség ap­­raja-nagyja. Kitátották a cső­rüket és neki akartak látni a napsugárcsenegetésnek. Aranykéve megrettenve nézett körül, s mert arra már nem volt ideje, hogy felfusson az ég aljára és megbújjék felhőágya bodrai közt, kereste, hová mehetne, hol kaphatna menedéket közelebb. — Ne félj, Kévécske! Ne félj! Jószivvel voltál irántunk min­dig, megháláljuk a jóságodat szí­vesen. Elbújtatunk a szarkák elől úgy, hogy bottal üthetik a nyomodat — zizzentek meg ek­kor a kalászokban érő búzasze­mek és megnyitották zöldes ködmönkéiket iziben. Aranykéve tömérdeknél is tömérdekebb fény­pontocskája villámgyorsan be­bújt a ködmönkék alá és volt — nincs! A szokatlan, esti napsu­gárnak nyoma veszett. A szán­tóra egyszeriben rásűrűsödött a sötétségésa szarkák először ámul­dozva néztek körül, majdmeg csalódott cserregéssel szétrebben­tek. Ki-ki a maga portájára. Nemsokára ezután megnyíltak újra a búzaszemek ködmönkéi is, kibújt alóluk Aranykéve se szeri, se száma fénypontocskája és Napanyó hétszázhetvenhetedik sugárkislánya olyan gyorsan fu­tott fel az ég aljára, ahogy csak az erejéből tellett. Fülére húzott egy vastag felhődunnát és csen­deskén elszenderedetl. A búza­magokkal pedig csodálatos dolog történt ezen az alkonyon. Köd­­mönkéik, amelyek eddig zöl­dessárgán simultak lisztes mag­­vaikra, olyan fényes, aranyszí­nűvé váltak, mint amilyen maga Aranykéve. A hétszázhetven­hetedik sugárkislány hagyott a naparanyból nekik is —- jócskán. Ha nem hiszitek, kérjétek meg édesanyátokat, szeljen nektek egy karajai a frissensült, új búza­kenyérből. S ha majd beleharaptok a puha­­belü, ropogóshéjú ka­rajkába, megérzi­­tek... Megérzitek ben­ne a nyári napfény becézgető cirógatását, sugárujjainak búza­érlelő, életetadó mele­géi! 15

Next

/
Thumbnails
Contents