Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-07-10 / 14. szám

■t kinyitom a bélyegalbumomat, Hol- РЧ51 bein, Dürer és Rafael madonnáit ■ Űr látom egymás mellett. Mind a há­rom festmény a gyermekét tartó anya, az élet dicsérete. Talán nem is szépsé­gükkel, hanem nyers erejükkel hatnak, azzal, amelyet a reneszánsz festői a Magna mater­ben, az ősanyában tiszteltek. A történelem vérgőzös századain átívelő, élni vágyó élet jelképe ez, a Halállal dacoló asszony szimbóluma, aki új gyümölcsöt hoz és férfikéz ácsolta bölcsőre vágyik, amelyet majd a Béke ringat. Asszony és békevágy összeforrt minden idő­ben. Nem véletlen hát, hogy a halálba induló férfi, aki az életnek akar üzenni, legtöbbnyire asszonyoknak, az élet őrizőinek, az élet meg­tartóinak küld üzenetet: „Várj reám s én megjövök, hogyha vársz nagyon, várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom, várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap, várj, ha nem is jön levél innen néhanap, várj, ha nem vár senkit ott haza senki már, s ha nógat is bárki, hogy nem kell várni már. Várj reám, s én megjövök. Fordulj daccal el, ha áltatják ösztönöd, hogy: feledni kell... ha lemondtak rólam már apám s lányom is, s jóbarát már egy se vár ... szinte látom is: borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük, rám gondolva! De te várj s ne igyál velük. Várj reám! Ó, átkelek minden vészen én. Aki nem várt, rámnevet: „Szerencsés legény". Nem tudhatja senki sem, te meg én csupán, hogy te jártál ott velem öldöklő csatán, s te mentettél meg, de hogy? Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott Ezt üzeni „Várj rám" című versében Szi­­monov, és ez az üzenet már sokszor elhang­zott, s már sokkal régebben is azokfelé, akiket hajnalthozó Aurórának nevez a festő és Vé­nusznak, aki kagyló-csónakján úszik ,,s ha íves hullám hömpölyög, csak ámbrát hord a víz fölött, s akit pásztorlánynak ábrázol a művész, kinek hajára... hogy koszorút te­gyen, virágot gyűjt a zöld gyepen. A világtör­ténelem minden egyszerű asszonyának sz/61 ez az üzenet, akiket a szerelem misztériuma vi­rágszavakkal övezett. Inter arma silent Musae! (A fegyverzörgés­ben hallgatnak a múzsák.) Ezt az igazságot a férfiak is tudták és így érveltek ellene „Ha fegyvert adsz katonáidnak Észak-Amerika, hogy elpusztítsd azt a tiszta határt, ha a chikagói vágóhidról mészárost ültetsz ama zene s rend fölé melyet szeretünk, mi előbukkanunk a levegőből s a sziklák közül hogy megmarjunk téged, mi előbukkanunk minden parányi ablakmélyedésből hogy tüzet prüszköljünk szemed közé, mi előbukkanunk az óceánból hogy tövist szúrjunk beléd, mi előbukkanunk a barázdákból, hogy minden mag kolumbiai ökölként zörögjön, mi előbukkanunk, hogy elvegyük tőled a vizet s kenyeret, mi előbukkanunk, hogy pokolra vessünk s tüzében sülj meg! — írja fenyegetve Pablo Neruda és Ernest Hemingway a „Búcsú a fegyverektől" című művének előszavában még nyomatékosabban hozzáteszi: „Ügy vélem, hogy a tisztes pol­gárok megbizottainak az első háborús akció napján falhoz kellene állítaniuk mindazokat, akik a háború haszonélvezői és akik a háború kitörését elősegítették. E könyv írója kész­séggel agyonlőné valamennyiüket, ha erre a hadbaindulóktól teljhatalmat kapna.” így énekel a férfi a fegyverek ellen. A törté­nelem során annyit beszélt már „fegyverről s vitézről", hogy amikor a béke nevében szólal meg, akkor sem tud mást tenni, mint fegyver ellen fegyvert emelni pajzsul. Milyen másképp érvel a béke mellet s a fegy­verek ellen, az asszony, a költőnő: ,,... Az anyaföldnek most zsendüla méhe, már lesi az ásás, a kapás hadat, hogy szűz ölébe termő magot hintsen: várja az erőt, mely életet ad, most meg mérjük irdatlan nagy erőnket, s nem ringatnak majd kalászt a szelek, a termőföld lesz a mi lázadásunk: ne lőj Fiam, mert én is ottleszek!" Borisz Malocsevszkij Vannak napok, amelyek mintha könnyű párába burkolóznának. A Nap is bágyadtan süt, szétszóród­nak az enyhe sugarak, s a gyér fel­hők lassan úsznak az ember feje fölött, el sem érik egymást. Lent a lábunk alatt langyos nedvesség cuppog, és valahol a messzeség­ben, már megsűrűsödve kissé a közeledő éjszaka leheletétől, alig észrevehetően rezeg a levegő. Egy ilyen napon vitt ki a szovhoz gépkocsija a vasúti kitérődllomás­­hoz vagy ISO kilométernyire Emszk városától. Nem jártam én azelőtt Emszkben: hivatalos útra jöttem ide a szovhozba, s mint­hogy végeztem a tennivalómmal. ELVÁLÁS elhatároztam, hogy még este előtt eljutok valahogyan egy régi, had­seregbeli pajtásom házáig. A volt baj társ a kis járási köz­pontban lakott, de énbennem nem is azért ébredt föl a késői vágy, hogy még egyszer megölelhessem a hajdani barátot, mert véletlenül idecsöppentem a városka köze­lébe... Bizonyos voltam felőle, hogy ő tud valamit Galina Andre­­jevnáról, sőt talán látta már az esküvője óta is. De hát faggatni nem akartam őt soha semmiről. A gépkocsivezető szerencsés utat kívánt, s már robogott is vissza a szovhoz felé. Ott marad­tam egyedül az útszélen, s még mielőtt jegyet váltani mentem vol­na, hosszasan elnézegettem a kis táblát a vasúti házikó oldalán, az eresz alatt: szinte furdőzött a Nap utolsó sugaraiban. Az apró kitérőállomásnak, amely szinte elveszett Oroszország hatalmas sztyeppt-övezetében, „Elválás" volt a neve. Meglepett a költőien és bánatosan csengő elnevezés, s mielőtt kimentem volna a peronra, még egyszer felpillantottam a táblára. Közelről már nem lát­szott Naptól hevltettnek. Afféle közönséges üvegtábla, befogta a por, megfakította az eső meg a hó a hét betűt: „Elválás”. Szerettem volna megtudni, hon­nan ered az elnevezés. De a fiatal pénztdrosnő, miután a jegyet kiad­ta, olyan hirtelen csapta be az orrom előtt a kisablakot, hogy önkéntelenül is visszahőköltem, és nem volt bátorságom még egy­szer bekocogtatni. A váróterem üresen ásított. Megint csak kimen­tem a peronra, amelyet keskeny korlátrudak szegélyeztek. Hidegen, szürkén csillogtak a sínek. A vonatom érkezéséig csak egy óra volt már hátra, de előbb az emszki vonatnak kellett befutnia. Elindultam a peron legtávolabbi sarka felé, ahol egy legény meg egy leány álldogált (a vászon hu­zatos bőröndről Ítélve, ők is a vo­natra vártak). A fiú pufajkát vi­selt, amelyet katonai derékszíj fo­gott át, a hátizsák púposra rajzolta az árnyékát a peron deszkáin. A lány kedves, de szabálytalan, kissé elmosódott vonásait egy cseppet elcsúfította két duzzadt arca, amely mintha könnyek nyo­mát mutatta volna. Én gyorsan elsiettem melletük, mivel éreztem, hogy akaratlanul is megzavartam őket. Letelepedtem a korlát kö­zelében, ahol a kis állomás egyet­len padja árválkodott, és újsá­got vettem elő a zsebemből. Elővettem, de bele sem olvas­tam... Ebben a percben az előb­binél is élesebben, szinte fájdal­masan éreztem magányomat itt, az „Elválás” kitérőállomáson. Ha nem lett volna már a zsebemben a járási központig szóló jegy, bizony letettem volna a hajdani cimbora meglátogatásáról, s gondolkodás nélkül felültem volna az első, Emszkbe tartó vonatra, éjszakára már a szállodában lehettem volna. A legény és a leány egyszer sem pillantott felém. A fiú most köze­lebb húzódott a társához, megbil­lentve kissé a bőröndöt, s megint a maga kezébe fogta a lány kezét. A könnyű szellő éppen felém hozta a hangokat, egy-egy foszlány meg­csapott a beszélgetésükből, ők bi­zonyára nem is sejtették ezt, vagy talán ügyet sem vetettek rá, ugyan hallom-e őket. —i Még saját pokrócom se lenne ott — mondta 0 lány. — Lesz — mondta rá keményen a legény, s aztán csöndesebben és még sebesebben folytatta: — Ne emésszen emiatt a gond, Léna, meglesz minden... Ha kell, én a tenyeremen viszlek oda téged! — Eressz, Kosztya, fáj. — Megállj csak. Az a fő, hogy ne félj... — Már mitől félnék? — vágott a szavába remegő hangon Léna. — Én azt hittem, hogy minden rend­ben lesz...

Next

/
Thumbnails
Contents