Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-20 / 6. szám
TABI LÁSZLÓ A MINTAFÉRJ Bélát, a mintaférjet, a háborús évek alatt nem láttam. Most tizenöt esztendeje azonban egy trafikban, ahol mindketten krumpliért álltunk sorba, viszontláttam. Mindenkinek örültem, aki életben maradt. Bélának még az átlagosnál is jobban. Csendes, rendes fiatalembernek ismertem mindig, jó szándékú, becsületes embernek. — Most kezdődik az élet!... — mondta lelkes beszélgetésünk zárótételeként —, dolgozni fogok, megnősülök és boldog leszek. Sok szerencsét kívántam neki, kezetráztunk, majd elballagtunk a kezdődő infláció felé, ő balra, én jobbra. — Na nézd csak, Béla, te vagy az? — kérdeztem három évvel később, amikor kiderült, hogy éppen őmellé szól a jegyem a labdarúgómérkőzésen. Ő volt. Kissé kigömbölyödött időközben, bajuszát leborotváltatta, és fiatalabbnak látszott, mint valaha. Megnősültél, Béla? — Igen! — felelte lelkesen, áhítattal. — Elvettem a legangyalibb angyalt, akit a föld valaha is a hátán hordott. Mintafeleség. És én mintaférj vagyok. Szelíd, kedves, nagyszerű asszony. És szép is természetesen, mondani sem kell. Nagyszerű dolog a boldogság! — Igen — viszonoztam —, ezt már én is megfigyeltem. Két évvel később a siófoki gyorsvonat étkezőkocsijában találkoztunk. A beszélgetés közepe táján némi aggodalommal kérdeztem meg tőle: — Jól éltek az asszonnyal? — Hogy jól-e? — kacagott. — Szürke, unalmas kifejezés ez. Mint a galambok. Nem, nem jól mondom, mert a galambok olykor összekapnak, te is tudod. Velünk ez még nem fordult elő. A feleségem alkalmazkodó, házias, mondhatom, egyre jobb és jobb tulajdonságait ismertem meg. Igaz, hogy én is mintaférj vagyok. — Csak így tovább, Béla — mondtam, és leszálláshoz készülődtem, mert Aligához közeledtünk. 1953 tavaszán ki rúg bokán véletlenül a hatos villamoson? Béla. Pompás felöltője, finom selyemnyakkendője nem hagyott kétséget afelől, hogy anyagi szempontból sem alakul rosszul az élete. Amikor erre néhány perccel később finom célzást tettem, szerényen mosolygott. — Az asszony takarékos, tudod, remek beosztással gazdálkodik. — Még ez is! Akkor valóban angyal! — Az. Én elsején az egész fizetésemet odaadom neki, s minden reggel kapok tíz forint zsebpénzt, plusz hetenként hat forintot, hetijegyre. Nem dohányzom, három szimplát iszom naponta, a többit újságra meg savanyú cukorra költőm. így aztán minden hónapban tudunk venni valamit, hol nekem, hol a feleségemnek. — Csakugyan mintaférj vagy te, Béla. — Nem is titkolom. Megint nem láttam négy évig. Amikor 1957 elején egyszer az eszembe jutott, arra gondoltam — talán disszidált? Mintegy feleletül erre, néhány nappal utóbb találkoztam vele az uszodában. — Újabban kijárok ide — mesélte öltözködés közben, — és minden reggel leúszom húsz uszodahosszat, mert észrevettem, hogy pocakom fejlődik. Ez a hiúság megint kétségeket támasztott gyanakvásra hajlamos elmémben. — Csak nem szaladgálsz valami fiatal lány után? — kérdeztem, és szigorúan néztem a szemébe. — Hogy képzeled? — kiáltott fel méltatlankodva. — Én, aki úgy élek, mint két galamb? Hát kell nekem fiatalabb nő? Elérzékenyültem. Több mint tízéves házasok, ami nem olyan nagy idő végeredményben, de sok más házasság ennyi idő alatt... hajjaj! — Fiatalabb nő... — dohogott —, nevetséges! Hiszen én negyvenöt vagyok, a feleségem huszonhat. — Csak huszonhat? Hát mennyi volt, amikor nőül vetted? — Huszonöt. — Huszonöt. Megfogóztam az első kilincsben. — Béla! Hát második feleséged van már?- Dehogy. Negyedik. — Negyedik? — kiáltom fel. — Hát akkor te mindig más-más asszonyt dicsértél? — Igen. De azt gondoltam, hogy te tudod Honnan tudhattam volna, ha nem mondod? — Hát nem mindig más-más jó tulajdonságát dicsértem? Ez nem tűnt fel neked? Azt hittem, mindez egyetlen asszonyban összpontosult. — Nahát, látszik, hogy író vagy... — mondta megvetően —, ilyen sematikusan más nem is gondolkozhat. 0 M 1 -<U j; N с í 3 « .Z. A téglalapalakú vasúti állomás parányi gyufaskatulyának látszott, amely a nagy hegyek tetejéről gurult ide a völgybe. Februári szil didergette a tájat. Mindent hó borított. A fenyők ágai meghajlottak, mintha végtelen menynyiségü gyertyát csurgattak volna a karácsonyfákra díszként. De valahol nagy magasságban és láthatatlanul a nap is létezett, átsugárzott a tejfehér égen, rózsás pacnikat festett a szétszórtan épült házak vattás cserepére, a hó pedig úgy csillogott, mint a kristálycukor. A gyógyfürdő autóbusza alighanem a télnek szaladt és elakadt. Az újonnan érkezett betegek türelmetlenül topogtak a fütetlen váróteremben. Négyen csoportban állva beszélgettek. Ketten, akik nem csatlakoztak a beszélgetőkhöz, a váróterem ellentétes sarkában ácsorogtak. Csak akkor néztek egymásra, amikor nagysokára befutott az autóbusz, s együtt kapaszkodtak fel a fagyos lépcsőkön. A fiatal nő egyenesen a férfi arcába nézett, tekintete mégis olyan volt, mintha az egész tájat figyelné. Kötött sapkájával, egyenesre nyírt frizurájával, tágra nyílt nagy kék szemével és fitos orrával leginkább játékbabához hasonlított. A fépfi mindkét kezében koffert szorongatott, a nő poggyászát a sofőr segítette fel. Aztán az autóbusz elindult, fölfelé kapaszkodott a fehér szerpentinen, míg hirtelen az utolsó kanyar mögül szinte elébük állt a várkastélyszerü szanatórium. Valamikor valóban grófi fészek volt, amelyet a hegyek ölébe építettek. A főépület előtt befagyott tó szikráit, körülötte díszfákkal beültetett park, s a parkon túl minden irányban sűrű fenyőerdő. A szanatórium előcsarnokában már várták az érkezőket. Legelőször az étkezőjegyeket adták ki. A fiatal hölgy jegyei fölött ez állt: dr. Nagy Mária. A férfién: Elet Mihály. Éppen uzsonnaidő volt. Az ebédlőben egymás mellett kaptak helyet. Nagy Mária otthonhagyott férjére gondolt. Négy évi házasság után most először volt távol tőle. Próbálta felidézni az arcát, de nem sikerült. Élet Mihály széles szívélyességgel közvetlenül Mária mellé telepedett. Szemben a falon hatalmas méretű festmény tarkállott, amolyan ismert tátrai tájkép, sok hó, sok fenyő, csipkés bércek, lila ég, a kép előterében sok agancsú szarvas. — Szép, ugye!? — mutatott Élet Mihály a falra. Mária összerezzent az idegen hangra, nem tudta illő dolog-e ha válaszol, de aztán önkéntelenül is a kép felé nézett. — Giccs! — csúszott ki a száján, s bosszúsan elfordult. — Szóval maga szakértő — kíváncsiskodott a férfi és kivillantak egészséges, szabályos fogai. Az asszony azonban nem válaszolt. Gyorsan megkente vajjal a zsemléjét, a lekvárt a tányéron hagyta, a zsemlét papírszalvétába csomagolta és felsietett a szobájába. Csak vacsorázni jött le, de vacsora után ismét otthagyta a társaságot, azok már összeszokva beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Fent a szobában ruhástól végigdőlt az ágyon és bosszankodott. Minek jött éppen idei? Miért éppen ez a hangoskodó fráter az asztalszomszédja ? Színész. Na persze, ezt is sietett bejelenteni. Inkább vásári komédiáshoz hasonlít. Talán látta is valami tárlaton, ahogy hátán fekve labdákkal és üvegekkel egyensúlyoz. Nem, nem, ez egy Anatole France novella. Újból szerette volna maga elé idézni a férjét, de ehelyett Élet Mihály hadonászott előtte, bohóc ruhában, női keresztneveket dobált a levegőbe. Ingerülten felült az ágyban, a szobatársnője, kövérkés parasztasszony jött a szobába. — Milyen okos ember! — rajongott a nénike. Mária nem is kérdezte, kiről van szó, úgyis tudta. Másnap mielőtt eloltották volna a vilanyt, a nénike nagyot sóhajtott:
