Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-21 / 4. szám
KRISTA BENDOVÁ: К februárja ÁSGUTHY ERZSÉBET Gép zaja elült — kihűlt a fém a fémen, zivatar előtti néma csönd honolt, óriás erő feszült a szó hevében — megállt a tömeg... vihart szimatolt. A történet büntető keze alól fölslrt az undok a pellengéren, a munkásezred csilló fegyverében rádöbbent: a népé minden hatalom. És füstlobogók újra égrekeitek, gépek madárként újra énekeltek, kinyílt az ember mint a virág és gyönyörű az — mondogatták ezren, hogy nagy erőtől nő a kicsiny ember: szárnyat bont... szállni nekilát! Sipos Győző fordítása Vi fát Kropacsek urat, mikor az üzemből délben hazajött, felesége már az ajtóban azzal fogadta, hogy megint baj volt a mamával. — Alighogy bevasaltuk a ruhát — hadarta — mindjárt mentem is, hogy elrakiam a szekrénybe, hát a kispárnahuzatok közül máris hiányzott egy! Rögtön tudtam, hogy csak anyád vehette ki a csomóból, mert más nem járt a szobában, hát mondom szépszóval, vékony hangon, egész szelíden: — Ugye mama, megint hozzányúlt a vasalt ruhához? — De még be sem fejezhettem, már magánkívül volt az izgalomtól, hogy ő sose nyúl semmihez, tudhatom jól, pedig a múltkor is ő ette meg a szilvakompót maradékát, no, de nem sajnálom tőle, nem azért mondom, miattam akár az egész spójzot is megeheti, ne mondja, hogy a pénzéért éhezik minálunk, de hogy a vasalt ruhába csak úgy beleturkáljon, az már mégis csak sok egy kicsit! És még szólni sem lehet neki, mindjárt megsértődik. Pedig hát nem úgy van az, hogy akármikor tiszta huzatot lehessen előráncigálni, nem adják a szappant ingyen, a mosógép sem forog magától . . . Csak úgy a tisztából kihuzigálja, ami éppen eszébe jut és még letagadja, ha szólok neki. Hallottad volna mit müveit, ahelyett, hogy visszaadta volna a pórnahéjat. Még neki állt feljebb, hogy én ne követeljek rajta semmit, biztosan rosszul számolták össze a ruhát. . . „Rosszul számolták!"... Én számoltam! Én magam! Hát csak tudom mennyi volt! De ő mindig követelődzik, friss fehérnemű kell neki, pedig már megmondtam, hogy elég, ha egy párnán alszik, minek még a kispárna is? . . . De hogy ő nem tud anélkül, megszokta egész életében... „Megszokta!" Én is megszoktam sok mindent, mikor még Klimkó Etusnak hívtak, mégis le kell róla szoknom, -imióla Kropacsek Vincéné vagyok. Ném úgy megy az, hogy csak neki a késznek, oszt szétdibolni a más keserves munkáját és a tetejébe még letagadni mindent!.. . Kropacsek úr csak állt az ajtóban a rázúduló szavak özönében, mint egy suta madár, akit fedél alatt ver a jégeső. Talán mégis — szólt bizonytalanul. Mégis? Mit „mégis"? — hördült fel Kropacsekné felháborodva. Kropacsek úr rögtön összehúzódott. Még kisebbre zsugorodott, mint amilyennek a teremtő szánta és sűrű pislogások közt helyesbített: — Csak azt akartam mondani, hogy mégis . . . mégis megnézem . .. azaz megmondom a mamának, hogy adja vissza, ha nála van . . . — Ha nála van?! Persze, hogy nála van! Azért csukózott be a szobájába, kulccsal zárta magára az ajtót, hogy senki be ne mehessen .. . Hiába zörgettem, ki nem nyitja a szentnek sem I — Majd talán én . . . megpróbálom . . . — ajánlkozott Kropacsek úr, miközben valami furcsa kis szorongás markolta össze a1 torkát. De hiába kopogott, hiába próbálkozott, senki sem felelt, s az ajtó nem nyílt ki. — Ugyan hadd már abba! — szólt ki a felesége ingerülten a konyhából. Majd előjön, ha megéhezik. De az ebéd is az asztalon volt s az öregasszony mégsem jelentkezett. Kropacsekné torkig volt már. Erélyesen kirúgta maga alól a széket s éppen indult volna érte, amikor szaladva jött a szomszédék kisfia, szinte beesett az ajtón. — Az öreg asszonyság ... az öregasszonyság ... — lihegte. — Na mi lelt? Mi van az öreg aszszonysággal — mordult fel Kropacsekné, míg Kropacsek elálló lélegzettel meredt a gyerekre. — Odabenn fekszik a padlón oszt nem mozdul ... el van nyúlva a földön .. . tán meg is hótt. . . - zihálta egy szuszra. — Mit beszélsz te kerge? Hisz csukva van az ajtó, honnan tudod, hogy a földön fekszik? — Felmásztam a lichthof ablakára, onnan néztem be, onnan jól látszik, tessék csak gyónni!... — Na, megint valami újabb fakszni! — pattant fel Kropacsekné. — De persze, nincsen aki ilyenkor rendet csináljon — mérte végig lesújtó pillantással a férjét, miközben kirobogott a szobából. Kropacsek úr csak ült elkábultan, mint akit ártatlanúl fejbevertek. Aztán hirtelen felállt s reszkető térddel, botladozva végigsietett a sötét folyosón, amelynek végén, egy kis udvari szobában lakott az édesanyja. Az ajtó előtt akkorára már többen összegyűltek a ház lakói közül. Rövidesen megjelent a házmester is s hogy az ajtót hiába feszegették, leszaladt a tolvajkulcsért és a visszafojtott lélegzetű kíváncsiskodókat félretolva, gyakorlott kézzel kinyitotta a zárat. Mikor az ajtó kitárult, Kropacsek az első pillanatban visszahőkölt, csak aztán mert a felesége után belépni a szobába. A padlón csakugyan ott feküdt az anyja. Arccal a földre borulva, csendesen, mintha aludna. Első percben szinte elcsodálkozott rajta, hogy ilyen kényelmetlen fekhelyet választott magának. Csak amikor hiába emelgették s a karja és a feje koppanva esett vissza a földre, csak akkor tört ki belőle a hang tétován és gyámoltalanul: „Mama I" . . . Kropacsekné feddőleg fordult hátra. De aztán, hogy a sopánkodó szomszédokra esett a tekintete, hirtelen meggondolta magát és egy műsóhaj kíséretében, mint utolsó reményszólat vetette férje elé a kérdést:
