Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-10-03 / 20. szám
^aici/шш ашшщ лМЩт1&и/ ЛалЦа/ а Bálemi torony Szélmalmok Santiago do Cacem környékén Ben Bella, a független Algériát irányító politikai bizottság vezetője komor arccal fordult vissza az erkélyről a tölgyfaburkolatú dolgozószobába, ahonnan valamikor Párizs helytartói uralkodtak Algéria felett... Az erkély alatt, a hatalmas téren két tüntetés hullámzott. Az egyik tüntetés élén asszonyok haladtak ,,Le a fegyverekkel” feliratú táblák alatt és a tömeg feje felett Ben Bella képét hordozták ... A másik tüntetést katonák vezették és hullámai átcsaptak a szomszédos utcákba, ahol fegyveres katonák írták a falakra: ,,Nem mi tehetünk arról, hogy zavar van, éhség és munkanélküliség...” Amikor Ben Bella visszafordult az erkélyről a szobába, így szólt társaihoz: — Ennek az országnak úgy kell járni kezdenie, olyan körülmények között, mint egy gyermeknek, akinek nincs mibe kapaszkodnia az első lépéseknél és még fel is lökik Három héttel előbb, ugyanezen az erkélyen összekulcsolódó kézzel állott Ben Bella és az ideiglenes kormány miniszterelnöke, Ben Khedda. Lábuk alatt akkor csak egy tüntetés viharzott: a tömeg a forradalom vezetői között kirobbant viszály megoldását ünnepelte, s azt a reménységet, hogy végre megindul az alkotó élet az elgyötört országban... És most a két tüntetés azt hirdette, hogy a kálvária folytatódik. Az ország hat katonai körzete közül kettő, az algíri és a szomszédos kabíliai, a politikai bizottság ellen fordult. S mivel Algírban nincs más fegyveres erő, az ország politikai és gazdasági vezetése megbénult. A szeptember másodikára tervezett választásokat el kellett halasztani, és Ben Bella a tölgyfaburkolatos szobából egyenesen az algíri ,,Maison Blanche” repülőtérre sietett, hogy Oranba utazzék s az ország másik négy katonai körzetének segítségével megkísérelje helyreállítani a rendet. A tragédia elsősorban nem az, hogy két katonai körzet néhány tisztje lángralobbantotta a régi, zavaros sérelmek, katonai diktatúra-törekvések, vagy a személyes hatalomvágy parazsát. Az igazi tragédiát ott kell keresni, hogy az új válság, a szörnyű örökséget hordozó országban, alkalmat adhat a gyarmatosítás embereinek a nehézségek kihasználására. Hiszen a több, mint hétéves háború terheit alig 6 Mióta Catarina Eufemia a lovasok ostorcsapásaival szembeszállt és életét áldozta, mert nem akarta, hogy a gyermekei éhezzenek, azóta Portugáliában és a portugál gyarmatokon a szabadságharcosok és a demokratikus erők kemény csapásokat mérnek a fasiszta diktátor, Salazar rendszerére. Goában a gyarmati uralom 36 órai harc után összeomlott. Angolában közel 50 000 hazafi esett a terror áldozatául. A 40 000 főnyi portugál katonaság, amelynek az a feladata,- hogy a szabadságmozgalmat leverje, egy pillanatra sincs biztonságban a felfegyverzett gyarmati lakosságtól. Magában Portugáliában is a tömeges tüntetések és a katonaság lázadásai a bizonyítékai a lakosság gondolkodásmódjának. Ezerkilencszázhatvanegy június 10-én a Salazár kormány „nemzeti napot" rendezett a gyarmati háború anyagi és politikai támogatására. Minden vállalkozót hivatalosan felszólítottak, érjék el, hogy munkásaik egy napi bérüket „önként” ajánlják fel a katonai hadműveletek támogatására. A mozi- és színháztulajdonosoknak aznapi bevételüket le kellett adniuk. Csakhogy a mozik és a színházak majdnem üresek voltak! A munkások az egész ország területén és főleg a legjelentősebb ipari városokban abbahagyták a munkát. Novemberben az elnökválasztás idején számtalan tüntetésre és sztrájkra került sor és 1962. január elsején a hazafiak megrohamozták Beja erődítményét. Ha a terror hullámai magasabbra csapnának is, mint eddig, nem fogják megmenteni a gyűlölt bírja elviselni az ország: kiégett falvak, egymillió földönfutó, hazatérő deportáltak százezrei... S az utóbbi néhány hónapban mindezt betetőzte a ,,kongói taktika”. Párizs hivatalosan tárgyalt és alkudozott Evianban, de az OAS-terror elleni harc szabotdlásával valójában hisztériába kergette az európai lakosságot. Párizs megegyezett, de úgy, hogy eltűrte az új állam gépezetének megbénítását. Félmillió európai hagyta el Algériát, az európai lakosság fele. Oranban a prefektúro hatszáz francia tisztviselője távozása előtt összetörte az egész berendezést, székektől az írógépekig és felgyújtotta az irattárat... Az algériai városokban alig van kórház és iskola, amelyet szét ne romboltak volna, és az országot harmincezer tanító hagyta el. A háromezerötszáz orvosból ezer maradt egy tízmilliós országban. Az új viszály, a bizonytalanság hulláma, a választások kényszerű elhalasztása, a természetes józanodási folyamatot fékezi. Algéria pusztító sokon, viszályokon és akadályokon túl—járni tanul, de hogyan lehet járni a testvérharc fel nem robbant aknái és rozsdás drótsövényei között?... Algéria járni tanul — és nyugalomért, egységes forradalmi vezetésért kiált...
