Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-09-05 / 18. szám
szó! Ne haragudj. Masa, de belőled mindig hiányzott valami... asszonyi ügyesség. Hiszen megkapni, és ami a legfontosabb, megtartani a férfit... ez már tudomány! Igen, az én életem nagyon boldog volt, de sok fáradságomba került! — Fáradságodba került? — De mennyire! Hidd el, könnyebb dolog a tenger mélyéről a legritkább ásványmintát felhozni, mint — bocsáss meg az egyenes beszédért! — megszerezni egy odaadó férjet! De beszéljünk rólad. Nem találkoztál vele többé? Nem. Megtudtam, hogy megnősült. Azt a szépséget vette el? Azt. — Erről rád ismernek, tutyi-mutyi Masa! Aztán meg a fejedet verted a falba, ugye? — Nem, nem vertem. — Masa mereven nézett maga elé. — Én hiszek az élet törvényszerűségében. Nyilván kellett neki az a nő... a maga módján. — Mi az, hogy a ,,maga-módján?" És a magad módján? — A magam módján? Masa nem sietett a válasszal. — Tudtam, hogy abban a nőben sok az életerő. Mellettem megrekedet volna. — Megrekedt volna? Miért gondolod? Túlságosan hasonlítottunk egymásra. Rája idegesen hunyorogva szólalt meg: — A fellegek között lebegsz még ma is! De ha jól megnézed a mindennapi életet, láthatod, hogy az emberek bizony a földön járnak. Az én életem Viktorral idillikus volt! De ezért az idillért én egész életemben foggal és körömmel küzdöttem!... Azt hiszed, olyan könnyen megkaptam? Azt gondolod talán, hogy véletlenül ültem mellétek harmadiknak a padba? Mindenki azt mondta, hogy szerelmes belém. Hiszen én voltam a legszebb! De ez nem elég ahhoz, hogy lekössön egy Viktorhoz hasonló embert... Megtudtam, hogy a Szeliger-tóra megy halászni. Nem hívott, de odautaztam. Nem törődtem az önérzetemmel. Akkortájt sokat volt rosszkedvű. Elnevette magát, amikor meglátott: „Mit keresel itt, szép virágszál?’' — kérdezte gunyorosan. De végül behódolt. Egy hét múlva Moszkvába már együtt utaztunk. Azután megint búnak adta a fejét, sőt, azt is emlegette, hogy szeret valakit. De én már nem tudtam nélküle élni. s akkor nagy boldogság ért — gyermeket vártam. Mit tehetett? Elmentünk az anyakönyvvezetőhöz. Megnyugodott. Natasa születése összekapcsolt bennünket. Elkezdődtek a sikerei. Egy terve első diját nyert. A munkáját előmozdítottam, rendezett életet biztosítottam számára. Azt hiszem, valamennyire szeretett is. Csak néha búslakodott. Megtörtént, hogy éjjel arra ébrédtem: nincs mellettem. Nézem, a karoszszékben ült, cigarettázik. „Mi van veled?” „Semmi... gondolkozom..." Sokat szenvedtem emiatt. Egyszer megtaláltam egy levelét, az utolsó lapot: véletlenül kimaradt a borítékból. Olyan szórakozott volt! Olvasom... Az eleje érdektelen. Egy kertvárosról Irt — akkor éjjel-nappal csak az járt az eszében. Azt hiszem, a nőnek is az volt a foglalkozása, mert építészeti részletekbe is bocsátkozott. Védte az északi építkezést. Ez az a terv, ami nem sikerült és ez mindig fájt neki. De a levél befejezése szörnyű volt számomra: „Mindig veled vagyok! Érted? Mindig!" — És te, persze, megkérdezted tőle? — Isten ments! Hogy kenyértörésre vigyem a dolgot? Úgy vártam, mint máskor, mosolyogva. És még valami: megtanultam a munkájáról beszélni. De sosem bíráltam! Tudtam, hogy a férfiaknak kell az elismerés! Sokszor már kavargóit a gyomrom a párkányszegélyektől meg a födémektől, de tűrtem. És persze, a harmadik gyerekkel siettem kissé — csak próbáljon lerázni magáról, ha már hárman vannak — De talán nem is akart „lerázni?" — Ugyan már! Tudod is te, hogy mi az élet! — Az élet?... Nem tudni kell csak, hanem meg is kell ismerni. Az értelmét, a lényegét! Új, ismeretlen világba léptünk. És bennünk is növekszik az új világ. Egyre messzebb jutunk. És mégis magunkkal kel vonszolnunk a múlt minden felesleges limlomját... Azt mondod, hogy menekülni csak a hazugságba lehet? Néha. A beteg előtt is titkolják, hogy rákja van! De miért kell erős és szabad embereknek hazudni?! — Lehet, hogy igazad van — szól Rája csöndesen, és kissé félve nézett most erre a magas és egyszerre szinte ismeretlen asszonyra. — De mondd, sok házaspárt ismersz, akinek az életében nincs semmi hazugság? Igen, ismerek! S az én egész életem semmit sem érne, ha megtudnám, hogy a szeretett férfi hazudott nekem! — Megértem, mire célzol — felelte barátnője lassan. — De van-e jogod felettem ítélkezni? Szerettél-e te valaha úgy, ahogy én? Nézd ezt az otthont! Nem volt mindig ilyen! Mi Viktorral ismertük a szükséget is. A betegségeket. Mit meg nem tettem érte! ...Amint látod, fiatal maradtam — de ez az állandó torna eredménye! Minek? Hogy szerelmes asszony is lehessek mindig számára! Meg tudod-e mindezt érteni? — arcát kezébe temetve szenvedélyesen felzokogott. — Megértlek — simogatta Masa a fejét. Amikor Rája ismét megszólalt, a hangja már józanul csengett: — /Host egészen más aggaszt... Viktorról könyvet írnak. Képzeld, még az iskolás füzeteit is elkérték. Nos, ha eszembe jut, hogy a másiknál ott vannak Viktor levelei, nem találom a helyemet! „Mindig veled vagyok" !Mit nem adnék, ha azokat a leveleket megszerezhetném. Minden árat megadnék értük! — És ha túl magos árat kér? — Valószínűleg. Viktortól soha nem kapott pénzt, tudom. A földi javakban meg bizonyára nem bővelkedik Hátha ingyen odaadja a leveleket? I____1 ingyen: mién.: Ha megtudja, hogy szenvedsz miattuk. S önként lemond arról, hogy legalább most belekerüljön a híres ember élettörténetébe? — És ha nem hiú? Hiszen az igazság az ő oldalán van! A magas, szürke hajú asszony Rája fekete, nyugtalan szemébe nézett. S egyszerre e szép szemek előtt testet öltött az életét végig kísérő árnyék. Ez jelent meg éjszakánként, amikor férje magányosan üldögélt. És a halálos agóniában a férfi reszkető szája egy nevet próbált kimondani. Akkor azt hitte: „Dósa...’’ Nem, más volt az első betű! Ezalatt a szürke ruhás asszony kinyitotta az otromba irattáskát. Majd félszeg mozdulattal az asztalra tett egy vastag levélcsomót: — Itt van minden levele. Odaadom neked. ért, akkor hogy követelheted meg tőle, hogy megértéssel legyen munkád iránt? Csak gondolj vissza, hogy ez a lebecsült asszony milyen hősiesen éhezett a gyerekeivel együtt, amikor téged kidobtak a gyárból. Emlékezz csak vissza, hogy egyedüli jövedelmetek az a kis pénz volt, amit az uraknál való szolgálatáért és mosásért kapott. Soha sem vetette szemedre a hat hetes sztrájkot, a szájától vonta el a falatot, hogy neked több jusson. Megtenné mindezt, ha nem értene meg Téged? S ha az utóbbi időben békétlenkedik, hogy sok a gyűlésed, hogy többet kellene magaddal és családoddal törődnöd, mint a pártszervezettel — akkor ki a hibás, hogy nézetei megváltoztak? Megfigyelted, hogy mennyit tud még dolgozni, amikor te már kényelmesen az újságot lapozgatod? Most éppen befejezte a nadrág foltozását. S leszedi az asztalt, mert Te kedves elvtárs, méltóságodon alulinak tartanád, hogy a használt tányérokat kividd, vagy az asztaltól a maradékokat eltávolítsd. De még a kabátodat sem kell felakasztanod a helyére, mindent neki kell az orrod elé tennie, de a rendet azért Te is szereted. Erről is a feleségednek kell gondoskodnia, annak az asszonynak, akit te lerázol s nevetségessé teszel. Lenin, a nagy Lenin nem röstellt a háztartásban padlót söpörni és tüzelőt, meg vizet hordani. S a Te címedre és sok más tízezer férfi címére a következőket mondta: ,,Kevés, nagyon kevés férfi gondol arra — s a proletárok sem képeznek kivételt, — hogy mennyit segíthetne az asszonynak s mennyire megkönnyíthetné munkáját, ha csak kissé is segítene a „női” munkákban. De nem, mert azt a férfi méltóságán alulinak s jogkörén túlesőnek tekinti. A férfi méltósága és joga megköveteli, hogy meglegyen a kényelme és nyugalma. A nők házi munkája mindennapi áldozatot jelent ezer és ezer semmitmondó dologban. A férfi régi „úri joga rejtett alakjában tovább él. S rabszolgája ugyancsak rejtett alakban ezért megbosszulja magát. Az asszonyok elmaradottsága, az hogy nem értik meg férjük forradalmi ideáljait, csak csökkenti a férfiak harckészségét és elszántságát. Ahhoz a kis féreghez hasonlítanak, amely észrevétlenül, lassan de biztosan rág és pusztít. Nemcsak könyvből ismerem a munkások életét. A nők közötti politikai munkához tartozik a férfiak között végzett munka is. Gyökeresen ki kell irtanunk régi „úri” felfogásukat. A pártban és a tömegekben is. Ez politikai feladatainkhoz tartozik.” Érted ezt, elvtársam, amit egyenesen Neked mond Lenin? Svoboda, 50. sz. 1936. II. 28. 13
