Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-08-22 / 17. szám
ti ШМ rJ$émk&, а Ыъ/галъсь ...Abban az esztendőben, amikor nyolc éves lettem, édesapám kora tavasztól nyár derekáig egyre csak az eget kémlelte. Lomposan gomolygó, szürke esőfelhőket keresett rajta, amik megitatnák a tikkadtan kókadozó búzát a szántókon, elcsenevészesedett krumplibokrokat, kukoricát a házunk mögötti apróka kertben. Mert a másfél holdon, amin édesapám szántott meg vetett, úgysem zöldikéit a búza. Újig nem tartott ki nálunk a fehér liszt sose. Tudtuk nagyon jól, hogy eső nélkül még kevesebb lesz a termés, még nehezebb az élet, mint egyébkor. A nyolcadik születésnapomon édesanyám, aki úgyis mindig a madarakkal kelt reggelenként, gyalogszerrel indult el a harmadik faluba — nagyanyámékhoz. Cukorravalót ment kölcsönkérni, hogy legalább a születésnapomon egy tepsi friss, édes mákosbukta kerülhessen az asztalra. Fele úton járhatott csak visszafelé, amikor eleredt az eső s mire hazaért, bőrig ázott. Letette víztől csepegő kendőjét és hdncsfonatú kézikosarából egy átnedvesedett fehér szakajtókendő, meg két ázott, tépett papírzacskó mellől kivett egy sárgapihés, csapzott kiskacsát: — Itt van! Nagyanyád küldi. A tied! Azt üzeni, neveld föl és nőj nagyra! — mondta és ölembe tette-о születésnapi ajándékot. A kiskacsa verdesni kezdett apró szárnyával, jobbra-balra tekergette vékony kis nyakát, menekülni akart az ölemből, félt tőlem. Kötényem szélével óvatosan megtörölgettem a hátán a nedves peiyheket s addig beszéltem hozzá, addig-addig babusgattam, míg hangos, riadt szívdobogása elcsitult. Fényes, feketegyöngy szemét lehúnyta, fejét bedugta a szárnyacskája, alá, elszunditott. Másnap aztán nevet is adtam a kiskacsámnak. Bénikének kereszteltem. Nyár elején délutánonként kisétálgattam a közeli Pitypangos rétre és Béniké — mint valami hűséges kutyus — utánam totyogott. Hátát meg szárnyát ekkor már szép, fehér toll borította és alkonyszálltáig is ott lubickolt néha a Pitypangos csermelynek tiszta vizében. Ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy nem is kiskacsa, hanem elvarázsolt királykisasszony. Néha szinte vártam, hogy kilábol a vízből és ott áll majd előttem hófehér selyemruhában, hóna alatt egy óriási liszteszacskóval: — Jótettért jót várj! Szerettél, etettél, meghálálom neked. Ezt a zacskót itt, neked adom. A liszt nem fogy ki belőle soha. Annyi kenyeret süthettek ezentúl, amennyit csak akartok — mondja majd s azzal szeretettel megcirógatja a copfomat. Persze, Béniké nem volt elvarázsolt királylány. Kiskacsa maradt továbbra is. Az eső meg nem akart esni még ekkor sem. És minél tikkadtabban várták az üdítő esőcseppeket a növények, annál több ezüstfényű könnycseppecske pergett le otthon édesanyám szeméből. Aratás után meg szavát se vettük napokig. Ha szólt, édesapámnak mondogatta csak, hogy idén a szárazság miatt csak karácsonyig tart ki a kenyerünk és tovább nemigen lesz a háznál sóra, cukorra, petróleumra való sem. Nem sokkal később pedig, egy augusztus végi reggelen, eleredt a hideg, őszies eső. Verte a kőkeményre száradt, kopár tarlókat még tizednap is. Nekem, amíg esett, benn kellett ülnöm a konyhában unos-untalan. Mert a két év előtti fűzős cipőmet úgy kinőttem, hogy fel se ment a lábamra már tavasszal sem. Mikor meg egy este édesnanyám az új iskolacipőrol kezdett beszélni édesapámmal, az megvonta a vállát és sötétre vált arccal kifordult a konyhából legott. Én ott kuporogtam akkor is a kisszéken a tűzhely mellett, Béniké pedig szokása szerint szunyókált, behúzódva a kisszék alá. Édesanyám töprengve, ráncba rándult homlokkal nézett le cipőtlen lábamra, majd odahullott a pillantása az alvó kacsára, — ...pecsenyének éppen jó lesz. Az árából bőven telik cipőre — ébredtem fel aztán másnap kora reggel édesanyám meg édesapám beszédére és rögtön tudtam, hogy Bénikéről van szó. Kiugrottam a kék csíkos dunyha alól s kértem, könyörögtem, ne vigyék el, ne vegyenek inkább cipőt se. De hiábavaló volt a kérés, rimánkodás, hasztalan potyogott a könnyem is. — Muszáj elvinni, gyerekem, jön a tél is lassan — mondta édesanyám s mielőtt kifordult volna az ajtón, megsimogatta kócos hajamat. Egy percig még hallottam az udvarról Béniké ijedt hápogását, aztán elcsendesedett minden. Édesapám elém tette a reggeli rántott levest, de nem bírtam lenyelni. Úgy éreztem, kőgombóc szorult a torkomba. A délelőtt úgy telt el, hogy a tűzhely mellett kuporogtam. Időnként sirdogáltam, időnként reménykedtem. Hátha visszahozza édesanyám Bénikét, hátha Sikerült kiszöknie a kosárból volahogy és csodálatos módon hazatalál. Hátha. Délfelé aztán belefáradtam a sirdogálásba meg gondolkodásba és ültömben, ott a kisszéken, elszunditottam. Arra ébredtem csak fel, hogy édesanyám áll előttem: — Itt a cipő, gyerekem! Meg nyalókat is hoztam kettőt, pirosat! — költögetett csendesen. Én egy szempillantásig szinte kővé meredve bámultam rá s aztán odatapasztottam a tenyeremet a fülemre és leeresztettem a pillámat. Hogy ne halljak, ne iássak, ne tudjak semmit. Mert könnytől homályos szememnek úgy tűnt, hogy a cipő csúfolódva öltögeti rám hosszú, barna nyelvét és azt mondogatja, hogy: Béniké, Béniké! Odaadtad Bénikét! Arra, hogy édesanyám hogyan dugott később ágyba, miként állította el a hideglelést, ami elővett, mór nem is emlékszem. Egyet azonban bizonyosan tudok. Azt, hogy az eső másnap is zuhogott még, de az új, barna fűzős cipőt nem birta a lábamra erőszakolni se édesapám, se édesanyám. Falunk egyetlen utcáján bokáig ért akkor reggel a hideg, cuppogó sár, de én nem bántam azt sem. Azon a régmúlt szeptember elsején sírástól piros szemmel, mezítláb szöktem el otthonról az iskolába! 30 is rájöttem, hogy erőmből nehezen telik majd Erzsi helyettesítésére. A mester ugyan megérkezésemkor azt mondta: Tényleg, igazi Kovács lány! Az arc ugyanaz, a többi még hiányzik. — De egy hét után hozzáfűzte: Te Erzsi, megígérted nekem, hogy a húgod kezében is úgy ég majd a munka, mint a tiédben. Ha ez nem fog menni, úgy veled együtt ki kell lépnie. Sírva értünk haza, mert Feri kötötte magát az esküvőhöz, még mielőtt az aratás elkezdődne. Hogyan is tudta volna Emmi anyánkat, engem és magát is eltartani ? Már én is olyan átizzadva jártam haza, hogy a hajamat és ruhámat ki lehetett volna csavarni. De azért mi elértük, amit akartunk, a nővérem esküvőjét megtartottuk az aratás előtt, és én beállhattam a munkába. Amíg mindhárman ugyanabba a gyárba jártunk, mindenki úgy hívott minket: „A három Kovács lány“ — így neveztek minket a férfiak huncutul mosolyogva, az asszonyok barátságosan, de irigykedve. Emmi ugyanolyan szép és fürge volt, mint Erzsi és én, és habár én még vékony voltam, én is megtaláltam a helyemet. Jól megnyúltam. Erzsi egy blúzt ajándékozott nekem, ami vidéken nem kellett neki, és anyánk varrt hozzá egy szoknyát. Olyan rövid és szűk volt, amilyen csak lehetett, sokan utánam néztek és én nagyon gőgösen jártam benne. Télen anyám értem is aggódott, mikor köhögni kezdtem, azt állította, hogy erre a munkára még fiatal vagyok. De én gyorsan megszoktam a munkát. Emmi testvérem megismerkedett gyárunk egyik előmunkásával, aki gyakran hazakísérte őt és magával hozta a barátait is. Közülök az egyik, aki a mi gyárunkban volt szerelő, majdnem egy óra hosszat ült mellettem a konyhában. Csak velem beszélgetett. Kikérdezett a munkámról és az életemről. Még soha senki ennyi rám vonatkozó kérdést nem intézett hozzám és senki nem hallgatta meg ilyen figyelmesen a válaszaimat. Mindig erre az emberre gondoltam és örültem, ha a gyárban messziről megpillantottam. Megszólítani azonban nem mertem. Ezért örültem, mikor egy este az utcán egymásba ütköztünk. Kószáltunk a városban, beszélgettünk. Egy kocsmában vacsoráztunk. Mikor késő este hazaértem, anyám még ébren volt. De nem szidott meg. Csak arra kért, hogy ha mégegyszer találkozom azzal 31 RÉNYI MAGDA az emberrel, töltsük az estét nálunk a lakásban. Hogy még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy este elmaradjak, Emmi is ki-kimaradt a Józsijával. Anyám átengedte nekünk az ő megszokott konyhasarkát, ő maga addig átment a szomszédokhoz beszélgetni. Pali vele is komolyan és gyöngéden beszélt. Tetszett anyámnak is. Pali néha pénzt is adott neki, hogy csináljon nekünk egy- egy jó ebédet. Mikor Pali először jött hozzánk, még hó borította az utcákat. Még be sem köszöntött a nyár, már szerelmes pár voltunk. Pali néha új barátokat is hozott hozzánk a lakásba, de én nem sokat értettem abból, amit beszeltek. Csak Palit néztem és hallgattam. Egyszer elég későn, egy idegen jött a konyhánkba. Hozott Palinak egy vékony, összekötött csomagot. Valamit halkan és izgatottan magyarázott neki. Pali azt mondta: Légy nyugodt, szétosztom. Történjen bármi. — Betette a csomagot a konyha - fiókba. Az idegen a búcsúzásnál így szólt: Megígéred? Pali megismételte: Megígérem! Milyen szép volt a mosolya. Alkonyaikor elment. Családja egy távoli városrészben lakott. Ő maga pedig ebben a városrészben egy idegen családnál. Azt hittem hogy másnap a gyárban legalább messziről megláthatom. De sehol sem tudtam felfedezni. Testvérem az ebédidő alatt elmondta, hogy ma egyáltalán nem is jött be munkába. Hazamenet tudtam meg, hogy a rendőrség a lakásáról vitte el. Anyámat beavattam a titokba. Felszakította a csomagot. Egy csomó röpirat volt benne: Horthy-ellenes felhívás. Anyám gyorsan a tűzbe akart mindent vetni. Kitéptem a kezéből. Anyám azt mondta: Ha a röplap terjesztőkhöz tartozik, akkor egyhamar nem látod viszont. — Újra begöngyöltem a csomagot. Elhatároztam, hogy jól elrejtem. Arra az ígéretre gondoltam, amit annak az idegennek adott. Magam előtt láttam az arcát, a mosolyát. Eddig még soha nem hagytam el a várost, ahol laktunk. Még abban a faluban sem voltam, ahol most a testvérem élt. Nem is tudtam volna biztosan megmondani, milyen a hazám, a népem. Csak a saját életünket ismertem. Hogy ez az élet milyen nehéz volt, azt csak röviddel ezelőtt értettem meg. De ha Pali jött, akkor elfelejtettem minden bút és bajt, ragadósra átizzadt
