Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-08-22 / 17. szám
A vőlegény. Az örömanya. Ti $ьЩ is® Nemrégiben történt, hogy a Román Népköztársaságban az udvarfalvai kollektív gazdaságban két fiatal kollektivista esküvőjét rendezték meg. Ezúttal bekopogunk ajtajukon, hogy megnézzük, hogyan élnek, mik a terveik a fiataloknak. Az ő életükön, terveiken, gondolkodásmódjukon keresztül szeretnénk megmutatni, milyen ma az élete a tizennyolc éve felszabadult román földművesnek. Az esküvő részletezése helyett most azt szeretnénk felmérni, milyen erőforrásokkal indult útnak ez a fiatal házaspár. Már az elemi iskola padjaiban is kollektivisták gyermekeinek mondhatták magukat. Az esküvőjüket már nem előzte meg a lealázó alkudozás a jussért. ELŐBB EGY RÉGI ESKÜVŐRŐL. Boldog házban ünneprontás a boldogtalan múltról érdeklődni. De beszélni kell a múltról. Csak így lehet lemérni a fejlődést. Székely Ilona, az örömanya, ugyancsak itt, Udvarfalván esküdött, negyedszázaddal ezelőtt. íme, távirati stílusban, Székely Ilona 1936- ban megkötött házasságának története: Ilona Vásárhelyen cselédeskedik. Vőlegénye udvarfalvi legény, ugyancsak Vásárhelyen napszámoskodik, a kőműveseknél. A faluhoz 58 ár árvizes föld köti, ez nem biztosítja a megélhetését. Naponta 12 kilométert gyalogol: így jár be munkahelyére. Szerény esküvő, két-három vendég, parasztkalács. Másnap Sándor Árontól kaptak egy véko tengerit, Balogh Maristól ugyanannyi búzát. Ezzel indultak neki az életnek. Vályogház, egyetlen kicsi szoba. Napszámosmunka, részesaratás. Két gyermek; az egyik a koraszülés után három nappal meghalt. Az anya annak idején úgy gondolta, azért, mert megkívánta Julis néniék szép ananászeprét. Ma már tudja: inkább azért, mert a hetedik hónapban is kegyetlenül nehéz munkát végzett. A háború elrabolta férjét. Egyedül nevelte kisfiát, Mártont. Saját haj-Jékhoz csak akkor jutott, amikor a kollektív gazdaságban emberhez méltó életet kezdett MAI HOZOMÁNY. Hozomány? — Hogy érti ezt az elvtárs? Kollektivisták vagyunk, két kezünk a hozományunk! Derűsen, kedvesen mondták, s valami mélységes biztonság csendül hangjukból. (Húsz-huszonöt évvel ezelőtt is sokan reménykedtek a két dolgos kéz varázserejében - de akkor még oly sokszor tétlenségre ítélte őket a munka- és a földnélküliség.} A férj — Székely Márton —, huszonhárom éves, a menyecske, Margit, mindössze tizenkilenc (az udvarhelyi Domahídiak jódolgú nemzetségéből}. Szép pár. A múlt évben Székely Márton 411, Margit 169, llo” A C S6Z.6 A hajó lassan közelített s szétriasztva a nyüzsgő kancákat, pár száz lépésre a parttól megállt. A sziréna ismétlődő erőszakos hangú sivltása mintha a hajó lehetetlen fensőbbségét akarta volna jelezni a nyomorúságos kancákkal szemben. Az utolsó szirénahang beleveszett az őserdőbe s a fedélzeten megindultak a megjegyzések: ■Mennyi néger!... Mit árulnak, Alfréd?... Mind egyformáknak látszanak, szegénykék!... A hajó hangszórói elfojtották a megjegyzéseket: három nyelven közölték, hogy az utasok partra szállhatnak néhány órára. Elhatároztam, hogy kiszállok, mint minden kikötőben — ámbár ez a hely csupán a Csendes-óceán egy kis szigete volt. A turistákat kiránduló bárkák szállították a közeli partra. Az ember, aki velem volt, buzgón fitogtatta ismereteit: — Azt mondják, hogy ezeken a szigeteken óriási a halálozási arány szám... — Honnan tudja? — A prospektusban olvastam, hogy a trópusok klímája elviselhetetlen... Különböző korú szőke nők jöttekmentek a parton, magukkal hurcolva férjüket, vagy az utazás közben felszedett barátjaikat. Minden árut összefogdostak s mindent megvásároltak, előbb persze hosszasan alkudoztak, olyan nyelven, amely érthetetlen volt a bennszülöttek számára, akik viszont hadonászva s néhány angol szóval próbálták védelmezni áraikat. A sziget, az emberek és a színek kavargó hullámzásával úgynevezett egzotikus látvány volt. Úgy látszott, hogy mindenki elégedett, 6 beleértve a bennszülötteket is, akiknek sikerült eladni azt a keveset, amijük volt. Megfigyeltem a helyet, az embereket, a földet, a porral belepett, ájult növényzetet. bejártam néhány szűk utcát, állhatatos eladók között kószálva s állandósult mosolyukat fürkészve. Szükségmosolyok — gondoltam. De mintha lágy tekintetük mögött — így rémlett nekem — valami sötét szándék s nehezen leplezhető gyűlölet rejtőznék. Kilépve az egyik utcából, teljes sugárzásával fogadott a nap. Erős volt, forró, agresszív, de valódi. Átölelt, mint egy új menyasszony s szívből örültem neki. Különösképpen azért, mert eszembe jutott, hogy nem eladó — Mister Visszafordultam. Akarja? Egy kisgyerek volt. Rámnézett, sovány karját felém nyújtotta, kezében három banánnal. A hasa kidagadt, mint egy bankáré, de egészen más okokból. ■ Akarja? Igenlően bólintottam, mire arcán felragyogott az eladás öröme. — Mibe kerül? — Egy amerikai cigaretta... Kivettem egy Chesterfieldet a pakliból s átadtam neki, ő viszont átnyújtotta nekem a gyümölcsöt. Egy kicsit elbeszélgettem vele, aztán tovább mentem, átgondolva a kisfiú csereüzleti lehetőségeit: egy cigarettáért három banán, kettőért hat banán, tízért egy ananász vagy egy kókuszdió, egy csomagért sok különböző gyümölcs és így tovább, míg összegyűjt egy csomó cigarettát s jó áron eladja egy közeli helyiségben. Alikor megettem a második banánt, éreztem, hogy valaki követ.- Mister. Alegint a gyerek. — Akar még? — kérdezte félénken.- Nem, köszönöm.- Mister, mister — próbálkozott újra meg újra állhatatosan követve. Sikerült megállítania. Nem szólt.
