Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-08-08 / 16. szám
GYERMEK SM oé ÜDVÖZLET A PÁRTNAK A homlokom a zászló felé fordul, biborszínű, akár a kendőm selyme, mely mellemen lobog, ha nyári szél fúj, és rásimul kis pionírszivemre. Boldog vagyok, ha vidám nótaszóval elédbe állok, ó, te drága ország, én ifjú hajtás, sarjadó bimbóval köszöntlek, izzó, nagy tavasz ragyog rád. És öt köszöntöm, csöpp, tüzes szívemmel, ki minden apró dobbanását hallja, köszöntlek, Párt, majd én viszem, ha ember leszek, a zászlód mindig magasabbra. BÁTY ALI К LÁSZLÓ ARATÁS Kombájnok bugását Hordja szét a szellő. Ma a paraszt arcán Nem szánt a gondfelhő. Forró nap záporoz Olvadoz az aszfalt, Arany búzatáblák Terítik az asztalt. V. T. Sokfajta nép él a Szovjetunióban — vannak паду népek, és olyanok, amelyek szóm szerint kicsinyek. Élnek ott oroszok, ukránok, moldovdnok, grúzok, lettek, észtek, litvánok, burjátok, jakutok, erenkek. Gondolná valaki közületek, hogy van olyan nép, amelynek apraja-nagyja elfér egy házban? Nem gondolok holmi óriás palotára, mégcsak a mi magas épületeinkre sem, hanem egészen közönséges — mondjuk — négyemeletes házra. Mert a Szovjetunióban ilyen is lehetséges! Szibériában a Szajdánai hegyek közt él egy maroknyi nép — о tofok népe. Mindössze négyszáznegyvenheten vannak ezen a nagyvilágon. Egész életüket az erdőben töltik, cobolyra vadásznak és rénszarvas-karavánokon szállítják a természetjárók csomagjait. Fő foglalkozásuk az útikalauzolás és szarvastenyésztés. Míg a felnőttek messze elmennek, gyerekeik a telep óvodájában vagy bennlakásos iskolájában tanulnak. A történetet, amit most elmondok, Tofária minden lakója meséli. ...A tajgában megsebesült egy vadász. Volt olyan meggondolatlan, hogy egyesegyedül szembeszállt a medvével, s bizony nagyon ráfizetett. Szerencsére a kutyája, egy okos szibériai lajka, valahogy elkúszott a telepig és segítséget hívott. Sebtében összeeszkábált hordágyra tették és a meredek szakadékokon át vállukon vitték a vadászt az aligdzseri kórházba. IA kórházban azonban nem segíthettek rajta. — Ide sebészre lyan szükség — mondták. Csakhogy Aligdzserben nem volt sebészorvos. Nyizsnyengyinszkból nem nagy dolog repülővel sebészt küldeni. De éppen ekkor egész nap sürü köd feküdte meg a tajgdt és különösen a Szajáni hegyeket. Hegyek és felhők egybeolvadtak. Ilyen időben repülőre ülni életveszélyes pilótának és orvosnak egyaránt. Ekkor a rádió az ország minden tájára szétküldte a hírt: „Nagy beteg egy vadász! — Sebészre lenne szükség!” A pilóta — Nyikoláj Gladár — és a sebészorvos azonnal repülőre ült. Gépük találomra, vaktában, nekivágott a sűrű ködnek. Eleinte cél nélkül köröztek, míg végül halvány napfény derengett át a homályon. A köd oszladozni kezdett. így mentették meg a tofdriai vadászt. így sietett az orosz ember a tófa segítségére. Es lehetne-e másképpen? Nem, hiszen a Szovjetunióban minden nép testvér — a legnagyobbak és legkisebbek is. 26 A. Seghers: A n léhkas őrök. Az egyik megragadott a lábamnál fogva és lerántott. Ugyanakkor a daruvezetőt is letartóztatták. Alit is. A kikötőből egész a rendőrautóig vertek bennünket. A mi embereinket nehéz volt szétverni. Mikor a börtönből kiszabadultunk, ide utaztunk Franciaországba. Pat az UsX-ból. Én Mississippi államban születtem és ott is nőttem fel. Szülővárosom, Jackson lakossága háromnegyedrészben négerekből állott. Az apám ügyvéd volt. Ügyfelei négerek voltak és négerek voltak taníróink, barátaink és szolgálóink is. Nekünk gyerekeknek alig adódott alkalmunk arra, hogy átmenjünk a fehérlakta negyedekbe. Ha egyszer más városba kellett volna utazunk, akkor szinte csodálatosnak tűnt volna fel nekünk, ha egy váróteremben a fehérek között ültünk volna, a világos szeműek között, akik csak undorral és lekicsinyléssel, gőggel vajgy részvéttel néztek ránk. Mi nem ismertünk más világot. Apámn к néhanapján a bíróságon vagy a városházán fehér hivatalnokkal kellett egy-egy ügyet elintéznie. Este aztán otthon gúnyosan és részvéttel mesélte el élményeit. Leírta némelyik fehér polgár szemtelenségét és ostobaságát úgy, mint ahogy az ember egy testi fogyatékosságról beszél. Meg volt győződve arról, hogy idővel az emberek kigyógyulnak majd ezekből az előítéletekből mint a betegségből. Engem a néger egyetemre küldött, hogy később átvegyem praxisát. Remélte, hogy tapasztalatait és tudását, önfegyelmét és türelmét is rám hagyja. De fel volt háborodva, ha vörös diákokkal jöttem össze és hazahoztam egy olyan könyvet, mely a négerek egyenlőségért vívott harcát és követeléseit tárgyalta. Megismételte, amit mindig belénkvésett: Nekünk négereknek, nyugodtan és feltűnés nélkül kell élnünk. Minél kevesebbet érintkezünk a fehérekkel, annál kevesebb okot adunk a veszekedésre és gyűlöletre. Mikor az Egyesült Államok belépett a világháborúba, meg voltam győződve arról, hogy most segítenem kell legyőzni a hitleri fasizmust. Ehhez a családomban sem fért kétség, éppen nekünk, négereknek van a legtöbb okunk a fasiszta barbárság 27 Nagy József rajza és a fajgyűlölet elleni háborúban való részvételre. Beálltam egy néger ezredbe. Többször is kitüntettek, őrmester lettem. Büszke és boldog voltam, és anyám később megírta, hogy apám sírt örömében. Bennem annak a férfinek öntudata élt, aki magának és övéinek is bebizonyította, hogy a haláltól sem fél, ha a szabadságért kell küzdenie. Háború után büszkén és nyugodtan utaztam haza. Éjjel, a hajó fedélzetén az alatt a zászló alatt táncoltunk és énekeltünk, melyet megvédtünk. Egészen a magaménak tudtam, mert nem kíméltem magam a védelmében, és a csillagok rajta úgy tűntek fe! nekem azon az éjszakai hajóúton, mint a haza egének meghitt csillagképe. Megérkezésünk után leszereltünk. A fehér tisztek a parton még beszédet intéztek hozzánk és köszönetét mondtak nekünk. A hadnagyom, aki velem jó néhány ütközetet élt át, a búcsúnál megrázta a kezemet. Ő egy távolabbi városba utazott, ugyanúgy örült otthonának és családjának, mint én magam, a háborús bajtársaitól való elválás ugyanúgy fájt neki, mint nekem. Most fegyverek nélkül, elbocsátó iratainkkal zsebünkben, kitüntetéseinkkel zubbonyunkon szerteszét utaztunk minden irányban. A vasútállomások tele voltak virágfüzérekkel és muzsikával. A feliratok „Feketéknek“ — „Fehéreknek“ ott lógtak a várótermek ajtain és minden ajtónak megvolt a maga virágfüzére. Az utolsó utat együtt tette meg a csapatunk. A peronon a fehérek ügyeltek arra, hogy hozzánk se érjenek. Tekintetük nem tetszett nekünk. Csendesek lettünk. Egyikünk így szólt: Itt semmi sem változott. Aztán egyik a másik után kiszállt, a végén már csak négy bajtársammal utaztam, akik ugyanabban a városban laknak mint jómagam. Űjra jókedvűek lettünk, a viszontlátás öröme töltött el bennünket. Szeretteinkről beszélgettünk, anyánkról, vasárnapi szórakozásokról, gyermekkorunkról. Az állomáson rohantunk a peronra. Nem figyeltünk fel azonnal néhány fehér fiúra, akik az autóbusz előtt várakoztak. Ránknéztek halványkék szemükkel, az egyik füttyentett, és a másik azt mondta: „Remélem, most gyorsan hazautaztok?” Egyik lábam már fenn volt a lépcsőn, ekkor az egyik megragadott 15
