Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-07-11 / 14. szám
Szombaton bál lesz. Bál? — Igen. És ruha kell, estélyi ruha. Nehogy elfelejtse. Szép, sötétszlnű legyen. Passzent! — De honnan! Átszabatjuk a magáét. Az ünneplőmet?! Azt. lő És cipő is kell. Cipő? Igen. Tűsarkú. Hiszen van négy pár... — Még vesz egyet. Fizetést kap. Ó, maga! Meglátja, milyen lesz az aranyhalacskája! — Mosakodj már! — Rögtön, rögtön. Zsuzsa tíz perc múlva — félt, hogy elkésik — ideges lett. Fésűt, pirosítót dobált a táskájába, aztán a szekrényen meglátott egy ötlejest, felkapta. Elveszem, mama laj, ne! Miért? Kell celofánra Nahát! A lány letette a pénzt, s kiszaladt. Takácsné szeme rögtön elhomályosult. Úristen, nem kellett volna ily gonosznak lennie hozzá! — Zsuzsa! Rémülten hajolt utána. — Tessék, drága! Délelőtt a könyvtárban ült, de mór kifújta belőle a szél a zsibbadtságot, s röpködnek a gondolatai, nem is tudja összeterelni őket. óriási falovat lát, meg pajzsokat, s úgy dübög benne egy verssor, mint a kalapácsütés. Érdekes — gondolja — , hegy akkor is voltak gyönyörű emberek, bár az istennők éppúgy veszekedtek, akár Dudáséknál a zenészek feleségei... S ahogy ez eszébe jut, nevetés csiklandozza, átszaladna az úton, intene a trolinak, de aztán arra gondol, mégis jobb szigorúnak maradni; ha táskáját a hóna alá szorítja s hunyorog, az emberek rögtön látják, hogy reggeltől olvasott, titokzatos helyeken járt, ahol nyilak cikáznak. S kontyával hasonlít is valami görög lányhoz... Vajon az a bácsi, aki jön, ismeri-e a hexametert, s a csirkét cipelő nő hallott-e Afroditéről?... Komoly akar maradni, de eszébe jut a jogász, aki a könyvtárnál várta, s felkacag. Hű, milyen mérges volt! A szeme villogott, akár a kandúré! Bár jönne Kerekes vagy Szabó Olga, akinek a nevetése a parkig száll. Ha elmesélné az esetet, biztosan belegörbülnének a röhögésbe, de nem látja őket, csak Momácska. a kicsi szemüveges lány baktat előtte szomorúan. Utánaszalad. Evezel? Eh! Mamácska könnyezik. — Képzeld, bemegyek az üzletbe, s kérek egy nylon harisnyát. Az a festett dáma meg fentről sandít rám: „Hát van, fiacskám, negyvenöt lejed?”. Rögtön párás lett a szemüvegem. ..Mit, kérdem —, hogy mer tegezni, elvtársnő? Nekem ötszáz lej ösztöndíjam van, s ha akarom, tucat harisnyát is vehetek!” — S ezzel eljöttél? El. — Ó, miért nem voltam ott én! Megfogta a lányt s trappolt. Itt az öt lej nála, s most elviszi a cukiba, ahol mint kispárnában a tűk, villognak hátán a tekintetek; hadd pukkadjanak Szabó Olgáék, ha majd elmeséli nekik Mamácska... S az is lehet (tejó isten!), hogy ott lesz a riporter, aki olyan szépen írt a felvételijéről, hogy mama sírva fakadt. S ha ott lesz, köszön, s a bajusza, mintha kávéba ért volna, fénylik a mosolytól. Leültek. A lányka zavart lett, de Zsuzsa összecuppantotta az ajkát, s törököt kért félédesen. A hangja hideg volt, s míg rendelt, a habtekercset nézte. Mert mit neki két babkávét rendelni? .. .Mamácska fennakadhat rajta, de ő csak odalöki, akár a huszonötbanist: „Félédesen!”... Ahányszor suhogott az ajtó, hideg szaladt át az asztalok felett, s a hangokat megélesítette. — Látod, hogy néznek?... Nem. — Pedig mindenki engem figyel. Jobbról is, balról is súrolnak a tekintetek... Mamácska megkavarta a kávét, és rövidlátón hunyorgott; Zsuzsa nevetett. — Most sem látod? Nem. Liba vagy! Belematatott a táskájába, egy Carpatit vett elő, amit az egyetemen tréfából kapott, s meggyújtotta. A füst rögtön mellbe szúrta, egy kicsit könnyezett tőle. És ekkor felbukkant a riporter. Kétkedőn nevetett rá: Dohányzik? Nem... — No vigyázzon!... A cigarettázás gátolja a fog növekedését!... És bajuszán, mintha csakugyan kávéba ért volna, megcsillant a mosoly. Zsuzsa pedig, mikor az utcán elvált Mamácskától, már nem is hallotta a kislány sznvnit: — A jegyzetem hozd vissza, Zsuzsa!... Biztosan bele se néztél még!... Ebéd utón nyomtatott iratot teregetett a konyhaasztalra. Mama, szeret? És ha meghalnék? Hallgass! De mégis Takácsné szeme ismét könnyes lett. Zsuzsa kuncogva a papír fölé hajolt. ,,Édesanyja foglalkozása?” — olvasta. A toll megállt; ő bal kezével átfogta az állát. Csak a tűz duruzsolt, s közben látta a tiszta szobácskát az új blokkház alatt, látta a zománcos vedret s a mamát köpenyesen. Takarítóasszony... — ezt kell ide írni. De várjunk csak, hadd ízlelgesse meg a szót... És ha megtudják a fiúk? Ijedten összerezzent, bejegyzett valamit, és lefeküdt. A mama plédet terített rá, puhán topogott, a szeme meg-megrebbent. Ó, mennyit duruzsolnak a telepen! Hogy elkényezteti, s már nem is köszön senkinek az ■ utcán... Igen, az irigység, az irigység, amiért egyetemre jár о Madárkám! És mama a konyhába ment, nézte, hogy mit rendezzen még el. És ekkor az asztalon meglátta a kiteregetett papírt, mellette a tintát és a tollat. Előkereste a szemüvegét. „Anyja: szövőnő.” Mi ez? Megrázta a fejét. „Szövőnő.” Aztán a szoba felé botorkált, keze még reszketett a kilincsen, de nemsokára már ott állt az ágy mellett, és megrázta a lányt. Kezéből lecsüngött a papír. — Mi ez?! — Nem értem, mama. Te, te, te! Mit tettél? Zsuzsa rémülten és értetlenül bámult rá, de ebben a pillanatban megsejtette, hogy valamit nagyon elrontott. Valamit, aminek a nyomát oly nehéz lesz kitörölni, akár a tintapecsétet a habfehér ruhából. tettél, nagyon boldoggá... De mért nem szóltál róla már korábban... hogy tudtam volna... Hiszen annyit cipekedtél о költözködésnél. Nem lett volna szabad... és... és talán nem is voltam elég gyengéd hozzád... virágot kellett volna hoznom... rózsákat Feleség: Ne haragudj, Lalikám, de nem mertem bevallani... Féltem. hogy mit szólsz majd hozzá... és... és... én is csak tegnap tudtam meg... tegnap kaptam a táviratot. Férj: Miféle táviratot? Feleség: Hát a mamáét... Azt táviratozta... azt táviratozto a mama, hogy ö is felköltözik hozzánk... DÉNES GYÖRGY CSONTOS VILMOS j* I,— SPÁCIL felvétele Kitárta az ég minden ablakát, S elömlik rajtam bő sugár özön. Arcomon gyöngyök cseppje csillan át, S a fény selymében megtörülközöm. Pipál a hegy Börzsönynél, — esővel Mosdatta szépre kedvese — az éj, Most a napfénynél, — kandi szemével Lesi a hatást egy felhő-taréj. Fürge kis ürge oson a mezsgyén, — Vetés-rengeteg a rejtek helye. Egy konyult kalászt, — épp arra merwén, Kutatott buzgón: — van-e már szeme? A répa földje színes egyveleg, Fél falu népe ott sürög-forog. — Legyen az élet egyre édesebb, E gondolat itt gyökeret fogott. — Óh, nyár, szépítsen sugár-áradás, S fürge kis ürge ahogy szalad, Tudjuk meg tőle, hogy telt a kalász, S csenheti, — nekünk is bőven marad!- Hát csak tárd ki ég minden ablakod, S zuhatagként zúdulj sugár-őzön, Csillogtasd arcom sok gyöngy-csillagod. A fény selymében megtörülközöm!
