Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-04 / 7. szám
т (Egy leány naplójából) 1961. június 10. tt vagyok a nagy építkezésen. Egyedül ülök a leány-szállás kis szobájában. Nyugodtan Irhatok, a többiek éjjeli műszakon vannak. Még nem ismerem őket, senkit se ismerek közülük. Lehet, hogy morcosak, öregek, a nagy építkezések törődött, magányos asszonyai, lehet, hogy fiatalok és bátortalanok mint én. A szoba semmit sem árul el róluk. Minden fénylik a fehérségtől, illatos a friss mésztől, festéktől. Az ágyak fehéren nyújtóznak, az asztalt, amelyen Írok, csomagolópapírral borították be. Kicsit rideg és hivatalos, nincs rajta se váza, se virág, a papíron egyetlen karcolás, egyetlen gyűrődés. Uj minden és még nem melegedett meg az emberektől. Tágra nyitom az ablakot s kinézek a júniusi éjszakába. Csupa fény minden. Éjszaka sincs sötét és nyugalom. Az úton gépkocsik száguldanak. Kidülledt reflektorszemük belemered az éjszakába, fényt vet a bóbiskoló darukra, fehéren izzó betonvázakra. Mindenhol fények keverednek, kereszteződnek, égnek és ragyognak. Csak az ég fekete és ott sötét a föld, ahol sem házak, sem építkezés. Fenn a magasban egymáshoz tapadnak a nagy júniusi csillagok, lenn az új házak ablaksora ontja a meleg fényt. Szorongás fog el, olyan mint vizsga előtt. Valami furcsa gyengeség és félelem. Nem tudom, mi vár rám. Érzem, hogy egyedül vagyok és szabad vagy >k. Most már senki sem ügyel rám. Sem anyám, sem a nevelők, mint az internátusbán. Magam vagyok sorsom intézője. Senkitől sem függök, senkinek sem kell számot adnom tetteimről. Ha akarok most kimehetek, beülhetek a vendéglőbe, ahol szól a zene, akár bort is ihatok. Senkitől sem kell engedélyt kémem. Senkitől. Senki sem szidhat össze, ha egész éjszaka is kinn maradok. Hiszen senki sem remegne értem, senki sem aggódna. Senki. Szabadságom büszke erőt ad, magányom megriaszt. Ez hát, ha az ember felnőtt ? Nem tudom mindez hová vezet. Hiszen alig múltam tizenhét éves. A járdán hangosan nevetnek. Ha akarok, lemehetek én is közéjük, hiszen ők is fiatalok. Valahonnan halk zene hangzik s a távolból az építkezés zaja. Ez lenne hát az élet? Ez minden? Nem tudom, de félek. Jó lenne tudni, mi vár rám. Az iskolában azt mondták, hogy „most kiléptek az életbe, a magatok lábára álltok.“ Igen, most kezdődik minden. Türelmetlen vagyok? Nem. Csak izgatott. Jó lenne, ha valaki mellettem lenne 1961. június 11. A nagy betonkeverő-toronyhoz osztottak be. Autók jönnek sorban, himbálózva a gödröktől szabdalt, poros úton. Egymás után állnak a torony alá. Amikor pontosan odaáll-12 tak, megnúzok egy fényesre koptatott acélkart és a teherkocsi egyszerre telefolyik ezüstösen fénylő betonnal. Egymásután jönnek a kocsik, egész nap és én mindegyiket teleengedem. Ez a munkám. Nem panaszkodhatom. Fölöttem a toronyban egy másik lány dolgozik. ö engedi a keverőbe a kavicsot és a cementet. Fiatal, folyton nevet és egész arca szürke a cementtől. Irénnek hívják és rögtön megölelt. A többiek mind férfiak. Mondhatom, nem nagy lelkesedéssel fogadtak. — No, még egy kisasszony... —morogta Jozsó, az olajos gépész és hegyeset köpött a lábánál terpeszkedő tócsába. Kezet se fogott velem. A többi tettette a lázas munkát, felém se néztek. Csak egy törődött öreg állott meg szemrebbenésnyire és félhangosan megjegyezte : — Ezzel is kinn vagyunk a vízből. Hadd morogjanak! — bíztatott Irén a magasból és arról kezdett lelkendezni, hogy csupa remek ember, csak nem szeretnek beszélni. Petrás bácsi, a műszak vezetője szürke szemmel vizsgált. Egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő az ábrazata. Csupa szőr az egész képe, csak az orra és a szeme világít. Eddig kényszerből ő végezte a munkámat és most néhány szóval, mozdulattal elmagyarázta a feladatomat. Egyáltalán nem kellett nagy ügyesség hozzá. Mégis a torkomban vert a szívem és könnyek szöktek a szemembe. Nem tudom mi történt velem, de oly gyámoltalannak és árvának éreztem magamat hirtelen. Majd megfulladtam a keserűségtől és a könnyeim csak úgy folytak. Oda se néztem az autóra, megragadtam a hideg acélkart és teljes erőmmel meghúztam. Mint az égszakadás úgy zúgott, dübörgött a lezúduló betonlavina az odatolató teherautó sofőrkabinjába. Káromkodás, szitkozódás és kiabálás. Petrás hozzám ugrott, durván ellökött és visszanyomta az eresztőkart. Az emberek dühösen káromkodtak, szidták az igazgatóságot, hogy „kisasszonyokat“ küld a nyakukra. A sofőr szitkozódva köpködött. Éppen kihajolt a kabinból, amikor a lavina lezúdult és egész arca, nyaka, mindene tele lett tapadó betonnal. Leállt az egész munka. A sorban álló autók veszettül tülköltek, a sofőrök gúnyos megjegyzéseket kiabáltak egymás felé és felém: — Ez nem puding, kisasszony! — Hahaha! — Még ide se jött, máris félre jár a szeme! — Hihihi! Irén dühösen rivallt rájuk és lapátot ragadott. — El innen, csibészek! Mint a masina, úgy dobálta a kifolyt betont a teherautóra. — Nicsak, lejött a hörcsög is! — jegyezte meg egy cigányképű, alacsony sofőr nevetve Tűnj el! — fogta rá a lapátot Irén és az riadtan menekült a kocsi mögé! Szememből folytak a könnyek. Legszívesebben elfutottam volna szégyenemben, de gépiesen lapátoltam a betont. A lárma alábbhagyott, egyre több lapát sürgött körülöttem. Ott volt az egész csoport. Pár perc alatt végeztünk, rendbe tettünk mindent. — Rá se hederitsen! Megtörténik mással is! — jegyezte meg valaki. — Ne féljen,lelkem — bíztatott a törődött öreg, aki az előbb még megszólt. — Majd belejön. — Nem baj no, nem baj no! — hangoskodott Petrás is és zavart mindenkit a helyére. Aztán már minden rendben ment és megnyugodtam. Nem is olyan rossz emberek. Talán megszeretnek és maguk közé vesznek
