Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-21 / 6. szám
т I izénkét éves koromban férjhez mentem és egymás után hoztam világra a gyerekeket! Gyakran kérdezték: — Minek neked ez a sok gyerek? i Én csak nevettem rajta. Egy este „Akulkát bölcsőbe, Olenkát pelenkába“ s azután elmentünk Tyimosával a klubba. Fiatal korom óta szerettem a kvaszt, hevíti az is az embert — különben is 23 éves voltam. Hát nem utánunk szaladnak — a szomszéd kislány elejtette Geraszkámat, megsérült a lába. A fiúcska növekedett, erősödött, eleven volt, mint a ficánkoló hal. A lábában sem érzett eró's fájdalmakat, csak éppen nem tudott járni. Furdalt is minket a lelkiismeret — mi táncoltunk, közben oda lett a gyerek. így kezdődött. A többi gyerek közönséges tejet kapott, de Gerocskám tiszta tejszínt. A többi gyerek a város melletti pionírtáborban nyaralt, Gerocska a Fekete tenger mellett. A gyerekek látták, hogy az égről is lehoznánk a csillagokat Gerának, hát utánozták apjukat-anyjukat. Az idősebbek kényeztették, a kisebbek meg körülugrálták, így nőtt a mi csemeténk, míg lányos arcú, ártatlan tekintetű, jól megtermett legénykévé fejlődött. Tizenkét éves koráig csupa örömünk telt benne. De aztán vakarhattuk a fejünk búbját. Drága csemeténk úgy nézett a világra, mintha nemcsak mi, a szülei, hanem az egész világ adósa lenne. Akkorra már begyógyult a lába, mehetett, ahodá akart, de azért mindenkit ugráltatott maga körül, ő a súlyzókkal gyakorolt, a fiatalabbaknak meg csak kommandérozott. — Bújjatok az ágy alá, hozzátok elő a papucsom! Tizenegy gyermekem közül ő volt a legtehetségesebb, mégis miatta hivattak legtöbbször az iskolába. Nagyszerű véleményt adtak róla. Hogyisne, az apjáról elnevezett tát nában,apja tanítványainál dolgozott. Ha akarja, megmutatja, hogy legény a gáton. Fél év múlva megunta. Beirathozott az orvosira. Ott meg a hullákban csalódott. Azt mondta, hogy bűzlenek. Beállt színésznek, ott sem tetszett neki. Nem komoly állás, a kezdőket nagyon rosszul fizetik. Ezek után repülőgépipari műszaki főiskolára ment. Ezt el is végezte. Utána valahol délen telepedett le egy gyárban. Nem győztem csodálkozni: agyba-föbe dicsérték a mi „szemünkfényét“. Egyszer az újságban is megpillantottam a nevét: „Értékes javaslatot terjesztett elő Dobrinyin mérnök, a neves újító bányász fia.“ Évek múltán megtudtam, hogy Gera mindenkit lepipált. Vállalatigazgatóvá léptették elő és megnősült. Kimondott szépséget vett el. II. Egy év múlva vendégségbe mentem hozzájuk, hogy végre kigyönyörködhessem magam a fiamban. Emeletes villája volt. Nem volt olyan nap, hogy ne lettek volna vendégei. Örökös zsúrozás, táncesték. össze-vissza locsogtak a vendégek, egy értelmes szót sem hallott tőlük az ember. Dédelgetett kedvencemet szembe dicsérték, hogy milyen tehetséges, eszes és még miegymás... ő meg hallgatta nagy áhítattal, mintha nem tudná, hogy akitől várnak valamit, agyonmagasztalják. íja, a felesége vitathatatlanul szép volt. Az első férjével nem egyezett a természetük, elváltak. A másodikat ő hagyta faképnél: nem is volt gazdag, neve sem volt. A harmadik férje gazdag is volt, neves is volt, de az meg őt hagyta el. Hol a csudában szedte fel ezt a nőt az én drága csemetém? Valahol úton, útszélen ?... Nem messze a munkástelepen megismerked'•pfatűlűkér Emlékszem, a tanítónő egyszer megmutatta a füzetét. A feladatot csak a közepéig oldotta meg, utána ráírta: stb. — Mi az a „stb“ — kérdezem ? összeráncolta a szemöldökét, rám emelte ábrándos tekintetét és ezt felelte: — És így tovább — ezt jelenti. A feladat legnehezebbik részét már megoldottam. — A többi része nem érdekes. Azért írtam oda, hogy „stb.“ Teltek az évek, s ő mind gyakrabban bigygyesztette minden után a „satöbbit.“ Amíg élt az apja, valamennyire hajlott a szóra. Hízelgőnek találta, hogy apja híres bányász, miniszterek látogatják. Tyimosa halála után a gyerekek szinte egyszerre felnőttekké váltak. Csak az agyondédelgetett Gera viselkedett úgy, mint a zabolátlan csikó: ide-oda ténfergett, különben mindenüvé nyitva állt előtte az út. Tehetséges fiú volt, méghozzá híres bányász fia. Fél évre ő is elment a bányába dolgozni. tem egy idősebb mesterrel. Elhatároztam, hogy bizalmasan fogok vele beszélni. Kérdem: — Aztán hogyan viselkedik a fiam az üzemben ? — Amíg helyettesi tisztségeket viselt, jobbat sem találhattak nála... Az öreg zavarából megértettem, hogy az én drága csemetém basáskodik a gyárban, mint medve az erdőben... III. Azt mondtam neki: — Felvet a jólét. Honnan vettél pénzt erre az emeletes kastélyra ? — Három üzemi lakótelepet építettem... — Ahá, régen úgy mondták: adjátok ide hizlalni a kincstári verebet, mellette a magam libáit is kihizlalom. Dühbe gurult. — Azért hívtalak anyám, hogy öregségedre békében és kényelemben élj. De te! Nem nyughatsz és engem sem hagysz békén. Nem vagyok én tolvaj. Értsd meg, ez a ház nem az enyém, hanem a gyáré. Helyetteseimnek és a főkönyvelőnek is van ilyen házuk. Ügy történt, ahogyan előre godoltam. Személyes ügyben beidézték a fiamat a pártbizottság, a kerületi bizottság elé. Az ügy a területi bizottságig ment. Nyakon csípték... Veszélyben az édesfiam, sajnáltam is, de őszintén szólva örültem. Meghagyták neki, hogy adja át a villát, szülőotthont rendeznek be benne: Akkor este újra vendégek jöttek... Másnap elutaztam. Megint aggódni kezdtem. Fél évig gyötrődtem, én sem írtam neki, ő se nekem. Fél év múlva felhívtam őt telefonon, mintha valamilyen ügyben keresném. Kérdem: — Hogy van a feleséged, Ilja ? És a kutyád, Skileta ? — Elkergettem — válaszolja. — Mit ?! A kutyát ? — Dehogy. Giulietta jó kutya. íjat, a feleségemet kergettem el. Gyorsan közölte velem, hogy újra nősül. Vagy másfél év múlva hallom, hogy megint kínozzák lábát a régi fájdalmak, hogy nyugdijaztatja magát. Aha, gondolom, Geraszha megint odabiggyesztette, hogy „satöbbi.“ Repültem hozzá, váratlanul állítottam be, csakhogy tiszta képet nyerjek a helyzetről. IV. Amikor megismertem Lalhát, a menyemet és megnéztem az unokákat, a fiamnak szegeztem a kérdést: — Komolyan beteg vagy ? Nem olyan nagyon. Igazolást azért adtak. Mi az, otthagyod a gyárat? Már megint „stb ?“ Gondoltam, neheztelni fog a fiam, de ő csak nevetett és azt kérdezte: — Mondd csak, mama, a madárnak könynyebb-e repülni, vagy a halnak úszni ? — Világos, hogy a madár könnyebben repül, mint a hal úszik. — Éppen ez a tévedés! A madár elfárad, megpihen, a hal pedig észre sem veszi, hogy úszik. Éppen ilyen repülőgépen töröm a fejem. Olyan lenne, mint a hal, nem lenne légcsavarja, szárnyai... Lalka belekapcsolódott a beszélgetésbe: — Minden éjjel ezen dolgozik. Most közbejött a rokkantsága. Már meg is örültünk neki. Egész évben azt csinálhat, amit akar. Ne aggódjék, mama. Minden jóra fordul. Éjjel majd mutatok valamit. Korán lefeküdtem. Éjjel kettő körül felébredek, s mit látok: Lalka áll mellettem pizsamában, ajkára tett kézzel: — Pszt!... Csendesen menjünk, nehogy meghallja. A dolgozószoba felé osonunk. Az ajtó nyitva. Az asztalon papírlapok, rajzszerek, az asztalnál pedig az én Geraszkám ül. Hol rajzol, hol számol, magában beszél, fütyörész... Majdnem elnevettem magam, amikor Lalka a fülembe súgta: — Látta mama Gera arcát ? Ilyen ö, amíg repülőgéptervén dolgozik. Csak egyszer láttam őt ilyennek, amikor a szülőotthonban karjába vette a fiait. Fájó szívvel mentem el tőlük. V.. 12 A háború idején találkoztunk újra, amikor a délvidékről hazaindultam a sebesült Szerjozsához. At kellett szállnom, így hát egy napra elmentem Geráékhoz. Szerjozsa baja járt az eszemben akkor is, amikor magunkra maradtunk, azért nem is kérdezősködtem, mi van a halmintájú repülőgépével. Ő maga tért rá. ^ — Fontos napon érkeztél. Ötször foglalkoztak már a találmányommal. Ma különbizottság előtt áll az ügy, Moszkvából is itt van valaki...
