Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-09 / 1. szám
ta, a hátához szokott kosárra meredt, némi gyűlölettel, mintha már előre érezné a súlyát. Péntekenként csengetett be hozzánk, és azon kívül, amit a két tehénből kifejt tej, túrója, tejfölje szolgáltatott, nyaranta gyümölcsöt, ősszel, télen baromfit, tojást kínált eladásra. Négy éve, hogy első ízben hosszabb beszédbe elegyedtem Amálkával. Panaszolta, hogy a tizenegy hold föld mennyi munkát ad, hogy a két gyerek — a fiú tizenegy, a lány tizenkét éves — sok ruhát, lábbelit szaggat; amit a föld megterem az olcsó, amit a boltban árulnak az drága és így tovább. A végén mégis csak kirukkolt azzal, hogy a két kivénhedt ló helyett csikókat akarnak venni és azért koptatja a maga erejét, hogy mielőbb saroglya elébe köthessék az almásdereseket. Gondol tam, hogy fiatalabb, mint amennyinek kinéz de szélfútta-esőverte arcára, barázdaszán tóttá, foghíjjas, meggörbedt szájára tekintve önkéntelenül is csodálkozó szót ejtettem amikor kivallotta a harmincnégy esztendejét Mintha szégyellné. mentegetné a korai öreg ségét, rákezdte; — A sok munka, veszkődés... Nyáron arra se jut időm, hogy begyújtsam a tűzhelyet, meleg ételt főzzek, ha csak vasárnaponként nem. Köznapon csillagköltekor érünk haza a mezőről, az uram siet az istállóba, én a bamilyen nehezen, milyen potom áron tudtak csak megszabadulni a csikóktól. Úgy-ahogy kiheverték a bajt, de három évvel ezelőtt megint csak rákezdte a panaszlást, úgy, hogy ráncos arca nem győzte beinni a könnyek árját. Az urát — így zöpögte — megbolondította a Mikus sógor, mármint az újonnan megalakult EFSZ elnöke és az eszét veszített, megkótyagosodott lani belépett a kolhozisták közé. Hiábavaló volt a vigaszos szó, hiába emlegettem, hogy a közösen gazdálkodóknak juttatott gépek hogyan kímélik majd meg az ő erejüket is, hogy ráér majd a legnagyobb nyárban is meleg ételt tenni a gyerekei, az ura elébe és, hogy. Rámnézett, mint a nagybeteg, aki már felvette az utolsó kenetet, elkészült a halálra, de, mindezek ellenére, megpróbál hinni a bíztatásnak: ,,Ne félj, te szegény Amálka, megmaradsz, elélsz akár száz évig is...” Két évvel ezelőtt — mert eleinte sok baj búsította a szövetkezetieket —’ csaknem haragot tartott velem Amálka és bizonyos, hogy az urával és Mikus sógorral együtt, a poklok mélységes fenekére kívánt engem is. Aztán, ez már az elszámolás, vagyis a kifizetett munkaegység és a nekik juttatott természetbeniek hazavitele után történhetett, megint beszél-SÁS D I SÁNDOR Megemeltem a mély, fonott kosarat, amelyet a hátára csatolva, szokott cipelni. Azt mondtam: — Legalább ötven kiló. — Nem jókedvemből görnyedezek alatta — felelte, amig kimérte a fél kiló túrót és bögréjéből a mi edényünkbe öntötte a fél liter tejfölt. Amolyan se nem szép, se nem csúnya asszony. Kikötős blúzt visel és olyan bő szoknyát, amelyet hat méter anyagból varrat. Tudom róla azt, hogy Amálkának hívják, a faluja 37 kilométernyire esik a várostól és a fél métermázsás teher alatt akkor izzad a legjobban, amíg, nyári porban, vagy téli hóban-fagyban eljut hazulról a háromnegyed órányira lévő vasúti állomásra. Az árujáért járó pénzt az erszényébe, az erszényt a sokráncú szoknya zsebébe csúsztatromfit látom el, moslékot öntök a hízók elébe. Mire a házba kerülök, azt se tudom: az ágyat, vagy az ételt kívánom-e jobban. A két almásderes csikót azonban megvették. Az ura — így mesélte — fütyörészve, danolászva szántja velük a tarlót, megrakott kocsi előtt úgy trappolnak, mint a táltosok. A rákövetkező pénteken olyan nekiszontyolodva foglalatoskodott a nekünk szánt tejföllel, túróval, hogy arra gondoltam, régóta betegeskedő édesanyja fekszik odahaza a ravatalon. Úgy lehet, annak a halálhírét se keseregte volna bőségesebb könnyhullatással. — Becsapott bennünket a solymári ember, kehes az egyik csikó. Be is perelte már az uram... Jaj, mi lesz velünk. A továbbiak során, télbeérő pénteki napon, megtudtam, hogyan-miképpen veszítették el a pert, mennyi volt az ügyvédi költség és getésre méltatott, velem vitatta meg a világ folyását és, ha nevetgélt Is, amikor dicsértem a szép barna cipőjét, sóhajtott egyet-egyet; amiben ez volt: „Elég a magam baját nyögni...” Tavaly is unalomig emlegette még azt a bizonyos tizenegy holdat, azt is, hogy a közös istállóba került idősebb tehenük mások számára ellett ikerborjakat, és szidta az EFSZ tagok lustájait, békétlenjeit, akik csak szájalni tudnak, de örömest elmennének a munka temetésére és a kukoricatáblákban szoknyakötésig érő gazt szeretnék még magasabbra, sűrűbbre növeszteni, hogy a más emberével zavartalanabbul ölelkezhessenek benne, mindez befejeződött a hosszú hónapok óta hallott, vissza-visszatérő refrénnel: — Félkézzel, akár három ujjal is felemelheti már a kosaramat, mert az egyszál tehenünk tőgyéből nemsokára annyit fejhetek csak, DÉNES GYÖRGY: Munka, fény, derű Új év, új vágyak végtelenje, zöld ág, mosolygó tiszta ég, nézd csak az asszonyok szemét. ott ég az élet szép szerelme, onnan hevít a béke forró vágya, a ringó bölcső örök ritmusa, a gyermeklelkek virágos, boldog álma. A család gondja, puha, meleg fészke. i holnapoknak bimbózó reménye, tavasz, nyár, zöldellő erdők lombja, ősz, tél, virágok tarka csokra. Ott él az asszonyok szemében az élet teljessége, Ott él az asszonyok szemében I fehérszárnyú béke. ott él a munka, fény, derű, ott muzsikál az aranyhegedO, onnan buzog a hit örök forrása. a tiszta szivek fénylő Igazsága. S asszonyszívekből fakad a végtelen öröm a világ gyógyulása. OZSVALD ÁRPÁD Olvas az anyám Törékeny vállait összehúzva, kezében könyvvel ül az ágyon s verseket olvas az én anyám. Közel tartja, hogy jobban lásson. A kis lámpa csak úgy pislákol, árnyékot rajzol szobánk falán. Barna hajában már ezüst szálak, de szivében lám, sose vénül, mert verseket olvas az anyám. Kint a fákon most fehér dér ül, bent anyám arca egyre szépül, és csillag ragyog a homlokán.
