Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-08 / 5. szám
Előre nézünk Kommunista rogyok. Egy a milliókból, aki büszke arra, hogy a kommunista pórt harca nyomón békés, boldog életünk született. Mióta párttag vagyok, az én életem is ennek a harcnak jegyében folyik. 1934-ben fogadott a párt tagjai sorába. Ekkor tanultam meg, mit jelent a mindennapi kenyérért, az emberi jogokért harcolni. Szerveztem, mozgósítottam a fiatalokat az összefogásra. Velük együtt eszméltem rá, milyen erő rejlik e mondatban: világ proletárjai, egyesüljetek. A Szovjetunió volt a példaképünk, a proletárálom szülte valóság. Mi is ilyen társadalom, munkáshatalom létrehozásáért harcoltunk. Mit mondjak erről az időről? Izmosodó reményeinkre rávetette árnyékát a fasizmus embertelensége, mely egyre nagyobb méreteket öltött. A kommunista Szovjetuniót, mindannyiunk reményét akarták elpusztítani. A proletár internacionalizmus eszméjét akarták kiirtani. Nem tudták, hogy ez lehetetlen, hiszen a jövőt, az életet nem lehet megölni! Mi, kommunisták tudtuk. Még a koncentrációs táborban sem vesztettem el hitemet. A csüggedőket kitartásra lelkesítettem, az eszmélőket a végső harcra szólítottuk. A háború borzalmai közepette a békéről beszéltünk. Láttam megölt gyermeket. Merevvé dermedt kezecskéje játéklovacskát szorított, melyre vére utolsó cseppjei száradtak. És az élőkre, a megszületőkre gondoltam. Ezért fogtunk össze. Hogy harcbaszálljunk az életért, a szabadságért és békéért. Segítettem a partizánoknak, részt vettem a Szlovák Nemzeti Felkelésben. Aztán? Szabad hazában öröm a munka. Mintha megfiatalodtam volna, úgy kezdtem dolgozni. Építeni nagyszerű dolog. S mi a szocializmust építettük. Hazánk most szocialista köztársaság. 15 alkotó év áll szabad hazánk mögött, kommunista pártunk mögött a harc és a munka 40 esztendeje. De mi előre nézünk, szemünk a jövőt kutatja, a holnapot látja, mint mindig. S boldogok lehetünk, mert ilyen nagyszerű távlatokban még sosem gyönyörködhettünk, sose volt még ily hatalmas erőnk. És ez az erő, a szocialista béketábor ereje egyre növekszik. Az újraéledő fasizmus ismét békénk ellen uszít, társadalmunk ellen bujtogat. Az új világháború veszélyének árnyéka újra el akarja homályosítani békénk napját. De ma már a béke erői felette állnak a háború erőinek. Mellettünk, kommunisták mellett áll az egész világ békeszeretó népe. S ha összefogunk, dolgozunk és harcolunk: megőrizzük a békét — mondja Krajnáková Josefma. 132 000 nő szenvedett a rawensbrücki koncentrációs táborban. Anyák, feleségek, leányok, akik közül 92 000 pusztult e! a legborzalmasabb körülmények között. Európa összes országából hurcoltak ide minket. Jó hazafiakat, kommunistákat, sőt olyanokat is, akik épp ez ellenkező oldalon állottak. Azok a nők, akik úgy kerültek oda, hogy semmit sem tudtak a munkásmozgalomról, a haladó szellemű és demokratikus erők harcáról és célkitűzéseiről — átálltak hozzánk, a mi embereink lettek. Ott értették meg, mit jelent a háború és mi tulajdonképpen a fasizmus. Ebben a pokolban váltak kommunistákká, igazi békeharcosokká és akik életben maradtak, ma a legjobb hazafiak. A mai nemzetközi helyzetben — az eddiginél még jobban érezzük, hogy milyen állhatatos harcot kell folytatnunk a revansizmus és militarizmus ellen. Azok, akik minket ott kínoztak, gyilkoltak, ma már szabadon élnek Németországban, vagy egyáltalán nem vonták őket felelősségre. Az ember csak szám volt. Megalázva, semmibe véve. csak kínzásokra volt jó. Például: súlyos beteg voltam és négy órát kellett állnom esőben: a hírhedt „orvosnő" gyógyszer helyett cinikus nevetéssel intézett el. A rawensbrücki foglyok között gyönyörű szolivdTM!jukVllkh<! nÖbÍZOttsá9 « tagja-JSS, % 2U0 órát dilgazeunk^ntl tZ>ntén о CSISzL évfordul6 Estéjén túrm/t' Yezettel töltve kul-ZT, fezünk, melyre szebitó ,tn • me9hlvluk a párt ala- P‘tÓ to9J°'< és régi dolgozóit. Hogy mindez meg ne ismétlődjék daritás és összefogás alakult ki és sok nő és gyermek ennek köszönheti életét. Hogy mindez meg ne ismétlődjék, a legnagyobb összefogással kell dolgoznunk, hogy hazánk és az egész szocialista tábor erősödjék, hogy az egész világon megszűnjön az elnyomás, az öldöklés. A gyarmatokon lejátszódó borzalmak felidézik bennünk a koncentrációs táborokban elszenvedett kínzásokat, állati gyilkosságokat. Lumumba tragikus sorsa, a gyarmati népek szenvedése a szimpátia és szolidaritás mély érzését váltják ki bennünk és mi kötelességünknek érezzük, hogy különösen a fiatalok nevelésének nagy figyelmet szenteljünk. Hisz nekik fogalmuk sincs arról, mi a fasizmus. Rá kell mutatnunk, hogy ez nem mese, vagy régi legenda, hanem fennálló veszély, amely Németországban ismét erőre kap és veszélyezteti az ő fiatal életüket. Éppen ezért mi, akik, sajnos átéltük a fasizmust, munkánkkal, ha kell. teljes összefogással, harcos ellenállással védjük gyermekeink, fiataljaink életét, jövőjét az emberiség legnagyobb ellenségétől — a fasizmustól — mondja a prágai Holeiková Boíena, az Áliami Politikai Könyvkiadó szerkesztőnője. Kedves Pál Lászlónál Ugye, nem haragszik meg, hogy levelére olvasótáborunk széles tömegei előtt válaszolunk, és nem zárjuk a kérdésére adott feleletet borítékba. így válaszbélyegét, melyet a felelet biztosítékául leveléhez mellékelt — sem ragasztjuk a gondoson megcímzett borítékra: Pál Lászlóné saját kezébe, Vefky Blh, о kr. Rlmavská Sobota. Miért választottuk a válaszadásnak ezt a formáját? Azért, mert a kérdés, melyet felvetett, sok asszony, édesanya kérdése és feleletünk nemcsak az ön levelére íródott. „Valahányszor a háború borzalmairól olvasok, vagy hallok, mindig gyűlölet fog el azok iránt, akik most is az emberiség pusztulását akarják. Három aranyhajú kisfiam van — írja ön levelében. — Felesleges hangsúlyoznom, mennyire szeretem őket, hiszen melyik anya ne szeretné gyermekeit? — — Ha éjjel felkelek, hogy betakargassam őket, azokra a szerencsétlenekre gondolok, akiket felrángattak álmukból, akik áldozatul estek a kegyetlen embergyilkolásnak, akiket megtört szívű édesanyák siratnak, gyászolnak. A legkisebb itt van mellettem. Csacsog a szája, kis keze engem utánoz — ír. A négyéves fiam és a „nagy“, a hétéves, aki már elsős, alszik. Ha arra gondolok, hogy az én gyermekeim édes álmát is el akarja rabolni egy újabb háború, felforr a harag bennem. Kedves Dolgozó Női Már többször olvastam, hogy tennünk kell valamit a háború ellen! Mi, anyák, szívesen feláldozunk mindent gyermekeinkért, de azok, akik ártatlan embereket végeznek ki, azok a gazok nem értik a mi haragunkat, nem olvassák el sorainkat. Mit tegyünk, hogyan harcoljunk a háború ellen, hogyan mentsük meg gyermekeink boldogságát, életét, a békét? — Kedves Pál Lászlóné! íme, itt a feleletek, olvassa el! Itt a válasz az Ön és a többi édesanya, a többi asszony kérdésére, a tanácskérő „Mit tegyek"-re, l § I ^ ш 1/1/1 J J у » V ЯГ I JI yr 'll 1/1/ ^ I I lr •• É • * " I ^ m T ^ Щ „A háborús veszély ellen a munkásosztály minden erejének tömörülését nem szabad, hogy bármiféle politikai, vallási vagy más kérdésekben fennálló különbség akadályozza. Eljött az ideje anna,<, hogy a háború erőivel szembeszegüljön a nemzetközi proletariátus valamennyi osztagának és szervezetének hatalmas akarata és egységes fellépése, hogy a háború elhárítása és a béke megőrzése nevében egyesüljön minden ereje! Felhívjuk a munkásosztályt, a szakszervezetek, a szövetkezeti, női és ifjúsági szövetségeket, valamint szervezeteket, politikai és vallási nézetektől függetlenül minden dolgozót, hogy tömeges harcban határozotton szánjanak szembe az imperialisták minden agreszszfv tettével. Véletlenül nyitottam be az egyik helyiségbe — aztán ott is maradtam. Éppen röpgyűlést tartott a brigád. Észre sem vettek — egy papírlapot olvastak át tüzetesen, még egyszer jól megnézték minden pontját, aztán aláírták. A hamukatlan szalagon dolgozó, a szocialista munkabrigád címért versenyző munkacsoport vállalásairól volt szó a CSKP megalakulásának 40-éves évfordulója és a nemzetközi nőnap tiszteletére. O 102 %-ra teljesítjük a termelési tervet, О Selejt nélkül fogunk dolgozni О Az exporttervet egy nappal a határidő előtt teljesítjük О A munkabiztonság érdekében brigádunk minden tagja ügyelni fog a 120-as műhelyben a biztonsági intézkedések betartására О Egész kollektívánk részt vesz a politikai iskolázáson és ezzei egy új csoport alakul , О A gépeket szocialista gondozásba vesszük О Gazdaságosan bánunk a segédanyaggal. Becsületes munkáskezek aláírása sorakozott a fehér lapon, — köztük három nőé. Mária Cermáková — betűztem ki egyet a sorban, s mert a szünetnek vége volt, a gép mellett váltottunk néhány szót. —- Hatodik éve dolgozom a petrzalkai Kovosmaltban. Tavaly egy gyűlésen vettem részt, ahol afrikai női küldötteket üdvözöltünk. Beszéltek életükről, felszabadulásukért vívott harcukról, s megköszönték azt a segítséget, amelyet hazánk dolgozói nyújtanak nekik. Ekkor éreztem először, hogy én is részese vagyok annak az igyekezetnek, amely a békés élet biztosítására törekszik. Azóta tekintek úgy gyártmányainkra — legyenek azok főzőedények, kannák vagy vödrök — mint béke-Az én hozzájárulásom akaratunk, segíteniakarásunk hírvivőire. Sokszor arra gondolok, hogy a kis gyermekkódakkal az afrikai anyáknak küldjük üdvözletünket: ,,Ezekben fürdenek a mi gyermekeink, élvezzék a ti kicsinyeitek is, fekete édesanyák! Naponta eszembe jut a háború. A Vöröskereszt üzemi csoportjának elnöknője vagyok, kisebbnagyobb sérüléseket kötözök be időnként. — Csak sose kelljen más sebet kötöznöm — villan öt ilyenkor agyamon s eszembe jut három gyermekem. Ekkor aztán még jobban összpontosítom magam a munkámra, hisz mi lehet az én legfőbb hozzájárulásom ehhez a harchoz? Becsületes munkám. dermákné szinte restelli, hogy ennyit beszélt, gyorsan felhúzza védőkesztyűjét, szemüvegéi — megindítja a gépet, A szikrák, amelyek vadul égethetnek is — megszelídítve forrasztanak. Engem is megáldott az anyám menyasszony koromban és én azt hittem, hogyha ezzel az áldással elindulok az életben, boldog leszek. A természet sem volt mostoha hozzám. Nemegyszer mondták az emberek: — De csinos lány ez a Horváth Ilonka. Tizenhat éves voltam, amikor a sor alá kerülő Csabajka Gyulához férjhez mentem. Két hónapot sem éltünk együtt, amikor katonának vitték... Ekkor tudtam meg, mi az a háború. Kisgyermekemmel együtt sokat nélkülöztünk és egyre vártuk haza a kenyérkeresőt... Befejeződött a háború, s a szép deli legény helyett lefagyott lábú, tüdőbajos nyomorék kopogtatott be az ajtón egy igazolvánnyal, melyre az volt írva: Százszázalékos rokkant. Felvettem a harcot az élettel. Fiatal voltam és bíztam abban, hogy ilyen szörnyű eset többé nem fordulhat elő. Hiszen az emberek ennyiből is tanulhattak volna. Csak innen, a mi falunkból, Izsóról hányán nem tértek vissza. Titokban egy fiúgyermeket óhajtottam, hogy majd ha felnő, pótolja az apja két kezét. A férjem boldog volt, hogy lányaim születtek. A lányka — mondta sokszor—a béke gyermeke. Nem nevelünk fiút az uraknak, hogy kényük-kedvük szerint vágóhídra küldjék... De mégis megszületett a negyedik gyermek, Gyuluskám. Az uram 9 hónapra rá meg is halt. Belenyugodtam a megváltozhatatlanba, mert hát két fagyott lábbal, roncsolt tüdővel szegénynek kín volt az élete. Azt hiszem, tudják, milyen verejtékes kínnal művelte a múltban az özvegyasszony a földet...? Én is úgy műveltem. Amikor kifáradtam a nehéz munkában, hajnalokig a hímzőráma mellett pihentem. Nem, nem magamnak hímeztem. Megrendelésre. Mások ágyneműjébe hímeztem bele fiatal özvegységem éjszakáinak minden keservét. Néha-néha boldog is voltam, amikor gyermekeimre néztem és láttam, hogyan növekednek. S a legkisebb, a fiam, mintha minden fájdalomért kárpótolni akart volna. Szófogadó, dolgos, ügyes és szép gyerek volt. Huszonegy éves volt, amikor be vonult katonának. Csak egy tábori lapot küldött, amelyen azt írta: — Jól vagyok, édesanyám, alig várom, hogy láthassam és megcsókolhassam dolgos kezét... Utána egy hivatalos írás jött, hogy a kedves... az egyetlen... elesett a háborúban. Néha még reméltem, hogy ez tévedés és fiam visszatér. De nem tért vissza. Nem vagyok egyedül Most 66 éves vagyok. Dolgozni nagyon szeretek. A szövetkezetben a kertészeti csoportban 220 munkaegységet dolgoztam le a múlt évben is. Amíg tudok, dolgozni fogok, mert a rádióból hallottam, hogy az ember jó munkájával erősíti a békét. S ha valaki békét akar, akkor az én vagyok és én nem vagyok egyedül... Mindent, ami az életben szép, a háború rabolta el tőlem. Nem is számomra akarom a békét, hiszen megöregedtem már. De nő a kisunokám, Gyuszika! Mi a trsticei nőbizottsdg tagjai vőbak miszerin^ój^yt-g-9yŐT«da°sdgiV technikumot, egy "'л9 a mezőgazdasági főiskolát. P Mindenigyekezetünkkel azon M,h„nla szövetkezet a fa-ZZn I« m.gr.nd«z. - «JJJ — szakképzettséget.-4-П
