Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-08 / 3. szám

Újra és újra tükör elé állt, hogy megcsodálja magát. Csípője, lábszára, kemény kis melle mintha áttetsző, halványkék felhőkből bontakozott volna ki sejtelmes, soha nem látott szépségben.

Ezen az éjszakán nagyon rosszul aludt, minduntalan felriadt. Valami összeszorította a torkát, szívét. Nagy sóhajokkal heves, mégis boldogító érzés tört fel belőle, mintha egy láthatatlan, de gyermekkora óta körülötte settenkedő ellenséget gyűrt volna le, aki megfosztotta még attól is, hogy elképzelhesse, mennyiféle szépség van a világon.

Harmad-negyednapra azonban megszokta a szép hálóinget, lehiggadt, s míg mohón vásárolta az eléje hordott csipkéket, selymeket, megvetően és lenézőn arra gondolt, milyen könnyű itt Budapesten mindenhez hozzájutni.

A fizetés napján azonban körülvették a a nők, de ő mindegyiknek csak az ígért törlesztés felét, negyedét adhatta, mert többre nem telt a pénzéből. Néhányon zúgolódtak, valaki a ruháját is megrángatta, s erre ő gyorsan hadarva a következő fizetésig haladékot kért. Még szorgalmasabban dolgozott, mint eddig, s elhatározta, hogy nem vásárol többet, de amikor valaki egy szalagokkal, virágokkal díszített, esti ruhát ajánlott neki, elszorult a szíve. Remegő kézzel terítette vállára a könnyű, zizegő szépséget, a feje szédült, s lehunyt szemmel, világosan látta önmagát, ahogy belép a tánciskola nagy termébe vagy a csillárokkal kivilágított színházba.

— Megveszem . . . megveszem ... - mondta gyorsan a fiatal, csinos nőnek, aki ráunt már erre a sokat hordott holmira, és újat akart venni. — Majd, elsején törlesztek . .

Alig várta, hogy véget érjen a műszak, a kultúrfelelőshöz szaladt.

— Adjon nekem egy színházjegyet — hadarta izgatottan, piros arccal és lázasan csillogó szemével a sovány, csontos lányra meredt.

— Hová? — kérdezte a másik. — Melyik darabot akarod megnézni?

Bori felvonta a vállát, az arca lángolt, hiszen nem tudta még a fővárosi színházak nevét.

— Mindegy ez nékem — felelte gyorsan csak jó nevetős darab legyen.

Megnézte a markába nyomott jegyet, látta, hogy az erkélyre szól. Felmerült benne egy sok év előtti homályos emlék. Szülei Pestre hozták, hogy kabátot vásároljanak neki. Estefelé egy nagy házba vitték. Sok-sok lépcsőn mentek felfelé, s mindhárman kifulladtak, mert nem szokták meg ezt a kapaszkodást és a lépcsőnek nem akart vége szakadni. Azután ott ültek a magasban, a harmadik emeleti erkélyen, s ő anyja öléből letekintett a mélységbe, amely fölé reszkető, fénytől átszőtt párát vetett a kristályok ragyogása. Ebbe a tündéri párába burkoltan jártak vagy álldogáltak, beszélgettek odalenn az emberek, s társuk, mozgásuk őzt mutatta, hogy ők megszokták a lenn sorakozó bársonyfoteleket és olyan közösséget alkotnak, amelynek nincs köze a harmadik emelethez.

Bori előre biggyesztett szájjal, gőgösen dobta vissza a jegyet olyan hirtelenséggel, mintha égetné az ujját.

— Nem kelj — mondta érdesen —, a földszintre adjon.

Csak a negyedik sorban lehet.

— Az . .. az . . . az kell nekem — felelte mohón. — Mennyibe kerül?

A jegyért éppen annyit fizetett, amennyiből kétheti üzemi étkezésre futotta volna. Amellett éppen a délutáni műszakban dolgozott, ezért, hogy elmehessen a színházba, helyettest állított maga helyett, s így aznap elveszített kétórai munkabért. De este ott ült a színházban, suhogó selyemben, magas sarkú cipőben, kifésült, aranyosan csillogó haja meztelen vállát verte, szeme lázasan csillogott a fekete szemöldök alatt és izmos kis kezében egy ugyancsak részletre vásárolt, estélyi táskát szorongatott. Egyenes derékkal ült egy magas homlokú, fehér szakállas férfi és egy vékony, elegáns nő között, és nemcsak ifjúságának győzelmes tudata ragyogott az arcán, hanem valami egyéb ünnepélyesség is, amit ő maga sem tudott volna nevén nevezni, de ott érezte feszülő izmaiban, teste minden porcikájában, agyában, szívében is.

A következő fizetés napján, a munkaidő végén Bartalis, a műhelyvezető, szokatlan, szinte ijesztő, zavaros lármára lett figyelmes. Berohant az orsozóba és körülnézett. Az asszonyok, lányok a sarokba tömörülve lökdöstek valakit. Bori a falhoz szorult, orra előtt fenyegető öklök hadonásztak, sok-sok felhevült arcot, tátott szájat látott és mindegyikből felháborodott, lenéző, megvető szó fröccsent.

— Mi történik itt? — kérdezte Bartalis.

Ráczné a tömött gyűrűből kiugrott középre, csontos arcán vörös foltok égtek, melle zihált és a dacosan leszegett fejjel, de gyermeki ijedelemmel pislogó Borira mutatott, mintha életének minden keserűségéért őt tenné felelőssé.

— A festéket rákeni a képére, de fizetni nem akar. Hát azért dolgozok én, hogy ő magas sarkú cipőben sétifikáljon?

Sötét vérhullám csapott fel az arcába, két remegő kezével bele kapott Bori hajába, és ráncigálni kezdte:

— Teee! Te gyalázatos! Te szélhámosnő. Te rabló!

A nők indulata új lobbot vetett, és fenyegetőn nyomultak Bori felé. Bartalis közbevetette magát, odébbtolta Rácznét:

— Ebből elég legyen!

— Fizesse meg a ruhát! Fizesse meg a nadrágot! Adja meg a hálóing árát! — hallatszott mindenfelől.

A megtépázott Bori égő arccal, kócosán állott középen, előrebiggyedt alsóajka remegett és dacosan vonogatta a vállát.

— Visszaadok mindent. Nem tetszik nekem se a ruha, se a nadrág, se a hálóing . . .

A többiek felzúgtak.

— Hogyisne . . . most adnád vissza, amikor már elhordtád . . .

Bartalis erős hangja végre csendet teremtett.

— Akinek Kiss Bori tartozik, az jöjjön be velem az irodába.

Odabenn, amikor elhelyezkedtek az asztal körül, a műhelyvezető maga is meglepődött. Tizenegy nő meredt fenyegetően Borira, aki oly sötéten nézett rájuk civakodásban el maszatolódott fekete szemöldöke alól, mintha tizenegy hitelezője őt fosztotta volna ki.

Bartalis megköszörülte a torkát, gondolkozott egy kicsit, azután így szólt:

—-Ezután én veszem fel Bori pénzét, énhozzám jöjjön mindenki az esedékes részletért. A mai fizetésből Rácznét egészen kifizetem, mert neki három gyermeke van. Borinak is marad néhány forintja, a maradékot pedig tízfelé osztom. öt-hat hónap a!aít letörleszti minden tartozását, azalatt pedig összehúzza magát és megtanulja, hogyan kell bánnia a keresetével.

A lányok, asszonyok lehiggadva szedelőzködtek fel, s az ajtón túl már nevetgéltek is. Bartalis Borira tekintett, aki az ő szavai alatt az asztalt bámulta leszegett fejjel, mozdulatlanul, csak remegő alsóajkát szívta be időnként, úgyhogy nyomtalanul elolvadt rajta a rúzs. Bartalis három ujjával felemelte az óllát, de Bori pillantása riadtan elbújt előle, a pirosság is lefutott az arcáról s egész teste megremegett, mintha attól félne, hogy pofonütik. Bartalis zsebkendőjével önkéntelenül letörölte Bori homlokáról a fekete maszatot. A sötét, zsíros porral együtt, amely alól kibukkant az aranyos szemöldök íve, egyszerre eltűnt az a zavaró, mesterkélten öreges és elszomorítóan idegen vonás, amely megzavarta a fitos orr, a telt rózsaszín orcák és a puha áll összhangját. A kerek arc ismét gyermekivé lett és hirtelen megvilágosodott, a kék szemekből kifelé lesenlkedő, nőies kíváncsiság pedig unszoló, nógató, szinte rimánkodó kérdéssé vált.

Bartalis még feljebb emelte Bori állát és amikor megszólalt, apáson tanító hangjában akarata ellenére cinkos együttérzés és mosolygó megindultság bújkált.

— Nem kell úgy sietni . . . érted? Nem kell ennyire sietni . . . Hiszen azt, ami a tiéd, már soha senki el nem veheti. Érted?

Bori a szavak jelentését nem fogta fel, de azt, ami a mély-, megnyugtató és biztató hangban rezgett, egész leikével megértette. Kiegyenesedett, mintha valami feloldódott volna benne. Most éppen úgy ült a keskeny falócán, akár néhány héttel korábban a színházi zsöllyeszékben és örvendezve, felbuggyanó vidámsággal elmosolyodott.

15