Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-09-06 / 18. szám
Enné! tömörebben és szebben, mint Radnóti Miklós vallott Garcia Lorcáról, nem is lehet kifejezni a forrószavú spanyol költő hitvallását, életét és halálát, 25 évvel ezelőtt, 1936 augusztusában gyilkolták meg a spanyol fasiszták a kilenc verseskötet és sok gyönyörű dráma — köztük a „Bernarda háza” — íróját. Megölték őt, népe dalainak fáradhatatlan gyűjtőjét, korunk egyik legkiválóbb költőjét és drámaíróját, aki tanulatlan parasztok kedvéért vándor-színtársulatot szervezett, aki siratót énekelt a tragikus végű sevillai toreádor felett. Meggyilkolták, mert idegen volt tőle az ernyedt kishitűség, lételeme volt a bizakodás, mert megriasztotta egy oszlásnak induló társadalom látványa, mert mindig az emberiség elesett felével érzett és vállalt közösséget. rfye J C iC L\ erico cía^díorca MARIA GRAIPEAU: EGY SÍR KERESTETIK „Én nagyon szerencsés vagyok" — mondotta Frederico Garcia Lorca —, „valaminek történnie kell velem". Hogy mi történt vele? 1936 augusztusában agyonlőtték. 38 éves volt. Olyan rejtélyes módon és hirtelen gyilkolták meg, hogy még ma sem derült e tett körülményeire teljes fény. Ki adta erre a parancsot és miért? Ki hajtotta végre? A Franco rendszer erről egy hangot sem hallatott. A polgárháború első éveiben még Frederico Garcia Lorca nevének kiejtése is tilos volt. Később mégis lehetett róla itt-ott hallani. Megjelent egy-egy cikke, néhány verse, és végül 1957-ben sor került műveinek gyűjteményes kiadására. A költő halála óta első ízben a madridi színházban végre műporra tűzték egyik drámáját is. így hát az idő mindent elsimított? Frederico Garcia Lorca hazájában „szilárd értékeké vált, minden államrendszerben elismerhető fényes spanyol dicsőséggé? Ilyen mély álmot alszanak a meggyilkoltak? 1960 decemberében Granadában jártam. Derűs, napfényes idő volt. Egy kocsit béreltem, mely olyan öreg és nyúzott volt, mint sofőrjének öltönye. A sofőr nem volt öreg, csak a haja szürke és a szeme szomorú. Nevetése kedves és gyermeki volt. — Viznárba megyünk — mondtam. — Viznór? Az a kicsi, 15 kilométerre levő falu? Nagyon rossz lesz az út, figyelmeztetem . .. No, induljunk. — Szeretném, ha megértené. Keresek egy sirt. Nem a temetőben van. Tudja, egy költőről van szó, Frederico Garcia Lorcáról. Valahol egy völgyben van eltemetve, bajtársaival együtt. Szeretném ezt a helyet megtalálni. A sofőr egy percig hallgatott, majd megszólalt: — Jó, megkérdezem a faluban. Viznár terén megállt és eltűnt az egyik kávéházban. Sápadt arccal érkezett vissza: — Azt mondják, nem tudnak róla, nem tudnak semmit. Erre megkérdeztem, hol a temető, de erre is azt válaszolták, hogy nem tudják. Majd megérkezett a polgármester egyik szolgálati sapkás hivatalnoka, hogy mondjam el, miről van szó. Megmagyaráztam neki, hogy egy nagy költő, Frederico Garcia Lorca, stb.. .. — Senor, ebben nem tudok magának segíteni, nem erről a vidékről való vagyok, nem tudok semmit, az égvilágon semmit. — Most mit csináljunk? A sofőr idegesen begyújtotta a motort, majd rögtön elvette a gázt, mivel egy körülbelül tizenhét éves fiú futva érkezett a kocsihoz és megkérdezte: — Szeretnék tudni, hol van eltemetve Garcia Lorca? Én megmutatom maguknak, én tudom. Beült a sofőr mellé és elindultunk. A térre sereglett a falu összes férfi lakosa. — Ne menj oda! — kiabálta a sapkás hivatalnok —, azonnal szállj ki, Chico! A fiú megrántotta vállát és mi elhagytuk a falut. Mit jelentsen mindez? — Parancsot kaptak, hogy semmiről sem szabad tudniuk. Hiszen már olyan sokan jártak itt. Újságírók, fényképészek, talán amiatt. De. én fütyülök rá, mit tehetnek velem? Nem sokkal később megállíttatta a kocsit. Itt történt. A sofőr a kocsiban maradt, körülvették Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, — mikor jöttek, mást mit is tehettek, költő voltál, — megöltek ők. Harcát a nép most nélküled vija, Hej, Federico Garda! a fiatal parasztok, akik a mezőn keresztülvágva futottak, hogy utolérjenek bennünket. Felmentünk egy kicsi dombra. — Itt van. Hol? Hát itt! Körülöttem sírok. Sírok? Behantolt gödrök, melyeket benőtt a fű. Száraz, durva fű a gondozatlan halmokon. Olyan volt az egész, mintha velük ásatták volna saját sírjukat. Itt estek el a reggeli derengésben Granada legjobbjai, legkiválóbb munkásai és értelmiségi dolgozói. Tiszta és áttetsző volt a nap, amikor meghalt az a férfi, aki azt mondta magáról: „Én nagyon szerencsés vagyok . . ." Talán utoljára fordult Sierra felé és azt gondolta, hogy ő sohasem fog meghalni. Némán mentünk vissza kocsinkhoz. — Betérünk a legközelebbi faluba egy sörre? A következő faluban a Guardia Civil két embere állta el utunkat. Ránk vártak. Viznáról telefonáltak nekik. Először a sofőrt hallgatták ki, majd én következtem. Név, nemzetiség, útlevél, egyéb semmi. . . De én megkérdeztem, mire jó ez az egész. Mi történt? — Semmi, senor, az égvilágon semmi! Semmi, csak Granadában a Guardia Civil embereinek egész csapata kisért. A sofőr pedig parancsot kapott, hogy minden félórában jelentse a rendőrségen, hol tartózkodunk. Egy kis kávéházban, két megérdemelt konyak mellett a sofőr és én egymásra néztünk. — Nagyon sajnálom, hogy belesodortam ebbe a kellemetlenségbe. Nem gondoltam volna, hogy így végződik. Garcia Lorca nagy költő, és most egy drámáját is játsszák Madridban. — Igen — mondta csendesen a sofőr igen, uram, én tudom. Olvastam ... 13
