Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-09-06 / 18. szám
A rettegéstől összeszorult a torka, de tudta, hogy ez könnyen megtörténhet. Háborúban történnek ilyen dolgok. A gyerekek még mindig körbe járnak a fedezékben. Talpuk alatt utálatosan recseg a lepergett vakolat. Tüdejük beszívja a gázt; már nem is érezhető. A kis Janka most felegyenesedik, feje fölé emeli kezecskéjét és egymáshoz illeszti ujjait. Az óvónő elmosolyodott, a sarokba vezette és о hideg éjjelire ültette. A gyerek felszisszent: — Juj, hideg, nénike ... Az elefántosdinak vége volt. A gyerekek egy része az éjjelik köré sereglett és várta, cmig az óvó néni legombolja ruhácskáikat. Jancsi maga ült le. ögyes lurkó volt, ha nem is szótfogadó! Nyughatatlan, mint a csík, ügyes mint a veréb, mely elkapja az odadobott morzsát. Ha rád néz, szeméből az ég kékje világít feléd. De nemcsak Jancsika, mindegyik gyerek. Mi is lehetett volna belőlük? Tanító? Festő? Tudós? Ki parancsolta, hogy megöljék őket!? Az óvónő rájött, hogy már múltidőben gondolkozik. Hát lehetséges volna? Kinyílt a szája, de hang nem jött belőle. Nem szabad megriasztani a gyerekeket. A kezét tördelte és arra gondolt, hogy szenvedésében az embernek nincs nyomorultabb és szomorúbb szerszáma a kezénél. De ő nem néma. Nemcsak megijesztenie nem szabad ezeket a gyerekeket, akik már nem nevetgélnek és lehunyják fáradt szemüket. Pislákoló, végére járó gyertyákra emlékeztetnek ezek a szemek. Marienkának mór annyi ereje sincs, hogy a padjáig jusson, leül a földre. — összekened magad! Kikapunk anyukádtól! Az óvónő felemeli a kislányt, leporolja rövid szoknyáját és leülteti. Leül a többi is. Csend lesz. Az ernyedő testek elutasítják az elevenséget, a jókedvet. A beszéd a legmegerőltetőbb emberi fáradozássá válik. Az óvónő beleszagol az ibolyába. Illatát már elvesztette és bűzlik a gáztól. Kétségbeesett vágyakozás fogja el megírni a fiúnak, mennyire szereti, a szülőknek, hogy mindent megtett a gyerekekért, amire csak képes volt. De a tanteremben felejtette a táskáját! Józsika felemelkedik. A testéhez tapadt éjjelivel lép egyet. Második lépésére az éjjeli leesik és eltörik. A padlón tócsa képződik. A gyerek felváltva néz a cserepekre és az óvónőre. Várja a büntetést, de az óvó néni kedves mozdulattal nyújtja feléje a kezét. Hozzábújik és halkan kesergi: — Anyukám! A páni félelem újra erőt vesz rajta. Az ajtóhoz rohan és belevágja a körmeit. De hirtelen eszébe jut, milyen gáztömegek halmozódhattak fel már az ajtó másik oldalán és ki sem meri nyitni. A gyerekek sírva fakadnak. Sírásuk azonban túlságosan fáradtan hangzik. Nem tarthat sokáig. Alvás előtt sírnak így. Az óvónő megsímogatja a legközelebb ülő Jankát és ezt mondja neki. — Csak nem fogsz sírni?! Úgy félek . .. Még mindig veszekszik a néni azokkal a sárkányokkal? De, gyerekek, nahát, egészen megfeledkeztünk a meséről. Hol is hagytuk abba? A kicsinyek most már nem kiabálják túl egymást. A szemük mintha csak véletlenül függne az óvónőn. Tekintetük közömbös, fáradtan, nehezen válaszolnak. — Amikor a bogárkák aludni tértek ... Tudta biztosan, hogy eddig még nem jutottak. Mégis helyesnek látta, hogy ott folytassa, ahol a gyerekek mondják. Az asztalhoz ült és folytatta a mesét. A gyerekek pislogó szemmel igyekeztek összpontosítani a figyelmüket. Távoli útra készülő fecskékre emlékeztettek. Érezte, hogy ideje volna befejezni a mesemondást. Szavai már nem egészen összefüggőek, minden kiejtett szó a tüdejébe hasított. Fájt már minden hang, de nem panaszkodott magában. Tudta, hogy nem tart sokáig. Csak egyetlen kívánsága volt. Végezni a mesével és aludni. Borzasztó fáradtnak érezte magát. Kiegyenesedett, amennyire csak képes volt és befejezte: — Azután a bogárkák puszit adtak egymásnak és elszenderültek. Nos, gyerekek, ki tudja utánam csinálni? Huszonhárom kisgyerek csókolta meg egymást és egyik a másik után hajtotta le fejecskéjét a padra. A fecskék hosszú útra indultak! Az ibolyákért nyúlt és közelebb húzta magához a kis hervadt csokrot. Egy pillanatra elfogta a vágyakozás a fiú után, de meglepetten érezte, hogy inkább aludna. Még egyszer kinyitotta a szemét és számlálni kezdett. Huszonhárom kisgyermek! Aludt mind. De az álmuk nagyon is csendes volt, ilyen halkan kis gyermekek nem olszanak! Isten veletek, kis fecskéim! Kicsi bogárkáim! Tudta, hogy elért az út végére. Tenyerébe hajtotta a fejét és a megkönnyebbülés zokogása forrásként tört ki belőle. Nem sírt sokáig. Meghallotta a gáz sziszegését. Már nem keltett benne borzalmat, inkább mintha valaki nyugalomra intette volna. Abbahagyta a zokogást, lehúnyta a szemét, de nyugalmat nem talált. Zavarta a nyers, tolakodó fény. Minden erejét összeszedve, felemelte végtelenül súlyos, szinte másvalakiének érzett kezét és eloltotta a villanyt. Fordította: S. M.
