Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-25 / 2. szám

ö

ш

Q£

ш

xf

IDA ERENBURG a szovjet irodalom egyik legkiemelkedőbb egyénisége, január 27-én tölti be életének 70. évét. Kijevben született, de munkássága inkább Moszkvával van kapcsolatban, ahová szülei akkor költöztek át, amikor a No Hja még csak öt éves volt. Tizennégy éves korában esett át a forradalmi tűzkeresztségen. 1905-ben ugyanis részt vett az első orosz forradalomban. Ezért mint kis gimnazistát kizárták az iskolából. Néhány évvel később Párizsba emigrált, ahol 1917-ig élt. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején visszatért a Szovjetunióba, majd 1921-ben mint több szovjet lap tudósítója, ismét Franciaországba utazott. A második világháború kezdetéig Erenburg váltakozva hol Moszkvában, hol Párizsban élt. Nagyszerű forradalmár lelkületéről tanúskodik, hogy részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújában is.

A háború utáni irodalmat Erenburg hatalmas trilógiával gazdagította, mely a Párizs elesté-vel kezdődik, a Vihar-ral folytatódik és a Kilencedik hullám-mai fejeződik be. Ezen műveivel Solohov mellett ma Erenburg a Nyugaton is a legismertebb szovjet író. Még a burzsoá kritika sem mer erről a kiváló íróról és békeharcosról, a Béke Világtanács tagjáról elismerés nélkül írni.

A fénysugár évezredekig repül a csillagoktól hozzánk, az ember élete azonban rövid: játékos gyermekkor, szerelem és munka, betegség és halál. Vannak óriás erejű messzelátók, tabellák, van eszünk és szemünk, de hogy tudnánk mindezzel olyan mérleget szerkeszteni, amelyen lemérhetnénk azt a rövid életet? Egyik serpenyőben a rövid fénysugár, végtelen számsorok, tér, világok — másikban az emberi mag születése és elmúlása, ahogy egyesül, kalászba szökken és elszárad.

Ki tudja? Talán negyven kurta emberi esztendő súlyosabb.

Háború volt. Valamikor majd о „nagy" vagy „kis” jelzőt teszik hozzá, hogy megkülönböztessék más, előbbi vagy későbbi háborúktól. Azok számára, akik okkor éltek, egyszerűen „a háború1'. Mint „a pestis" vagy „a halál".

Háború volt és abban a kis térségben is, a kőhalmaz közelében, amelynek azelőtt Ypern volt a neve, idegen, messziről jött emberek gubbasztottak, ettek és haltak meg ott, úgy nevezték őket: a francia hadsereg 118. gyalogezrede. A délvidéken, a Provence-ban sorozott ezred parasztokból állt, vincellérekből és pásztorokból. Hat hónapja ettek és aludtak már ezek a göndörhajú, sötétbőrű emberek agyagos árkokban, lövöldöztek és meghaltak karjukat magasra vetve, és a hadtestparancsnokság térké-PIERRE

j Щ

\ &

is

Л\\

I

v-V jr v

Pete«

pén ezt úgy jelölték meg: a 118. gyalogezred védelmezi az állásokat a „Fekete átjárónál".

Velük szemben, ötszáz lépés távolságra, másféle emberek ültek, és azok is lövöldöztek. Köztük kevés göndörhajú és sötétbőrű akadt, nagy részük szőke volt és világosszemű, erősebb alkatú és nyersebb, mint a vincéllérek, és más nyelven beszélt. Pomerániai gabonatermelő parasztok voltak, és egy másik parancsnokságon a porosz hadsereg 87. tartalékzászlóaljának nevezték őket.

Ellenségek voltak és a két ellenség között egy darab föld terült el, amelyről a vincellérek és a gabonatermelő parasztok azt mondották: „a senki földje”. Nem volt sem a német császárságé, sem a francia köztársaságé, sem a belga királyságé. Lövedékek felszaggatták, lövészárkok keresztül-kasul vágták, telistele volt tűzdelve embercsonttal és rozsdás fémmel, úgy feküdt ott holtan, bitangul. Egyetlen fűcsomó nem maradt ép rühes felszínén, és a júliusi nap déli forróságában ürülék és vér szaga szállt fe! róla. De még soha, a legdúsabb gyümölccsel, melegházban nevelt csodálatos virágokkal megáldott kertért se viaskodtak úgy az emberek, mint ezért a rothadó sivatag földdarabért. Mindennap előrekúszott a német vagy a francia árkokból valaki erre a senki földjére, és alvadó barna vérét belekeverte a sárga agyagba. Egyfelől azt mondták, hogy Franciaország a szabadságért harcol, másfelől, hogy szenet és vasat akar kaparintani. De Pierre Dubios, а 118. gyalogezred katonája csak azért harcolt, mert háború volt.

A háborúig a venyigéi között élt. Ha nagyon is sok volt az eső, vagy filoxéra lepte el a szőlőt, Pierre elkomorodott és elverte a kutyáját, hogy ne zabáljon annyit. Jó esztendőkben viszont, amikor eladta a bő termést, fölvette keményített ingmellét és bekocsizott a közeli városba. Ott, a „Fejedelmi találkozás"ról elnevezett kocsmában nekieresztette kedvét, a keményhúsú pincérlánynak széles hátára vert, és miután két sout dobott az automatába, tátott szájjal hallgatta a zenét. Egyszer beteg volt Pierre, valami tályog támadt a fülében és nagyon fájt. Gyerekkorában szeretett kecskén lovagolni és elcsenni anyja éléskamrájából a szárított fügét. Felesége is volt, Jeanne-nak hívták, és ő gyakran szorította magához szerelmesen az asszony barna keblét, amely kemény volt,

mint a szőlő jó napos esztendőben. így élt Pierre Dubois, de azután Franciaország hadba vonult a szabadságért vagy szénért, és Pierre Dubois-t behívták a 118. gyalogezredhez.

ötszáz lépésnyire Pierre-Dubois-tól gubbasztott Peter Debau. Élete más volt, mint Pierre Dubois élete, amennyire más a krumpli, mint a szőlő és észak, mint dél, de mégis végtelenül hasonló, mint a föld minden terméke, minden ország és minden élet. Peter sohasem evett szőlőt, legföljebb néhanapján látott a kirakatban. A zenét nem szerette és ünnepkor tekézett. Elkedvetlenítette, ha a nap nagyonis forrón tűzött a földre és nem volt eső, mert akkor megsárgult a fű és a tehenei rossz tejet adtak. Füle nem fájt soha, de egyszer megfázott és vagy egy hétig feküdt magas lázban, Gyermekkorában az apja tacskójával játszott, és sapkájával próbálta elfogni a napfoltokat. Felesége, Johanna, fehér volt, mint a tej és om lós, mint a főtt burgonya, és Peternek tetszett, így élt Peter, azután — némelyek azt mondták, Németország a szabadságért harcolt, mások azt, hogy vasért és szénért — Péter Debau a 87. tartalékzászlóaljban lett közlegény.

A senki földjén nem volt se szabadság, se szén, csak csont és rozsdás drót, de az emberek mindenáron el akarták foglalni ezt a senki földjét. Erről tanácskoztak a parancsnokságokon és írtak az újságokban. 1916. április 24-én egy hadnagy maga elé hívta Pierre Dubois-t, és parancsot adott, hogy két órakor éjjel egy elhagyatott lövészárkon, az úgynevezett Macskajáráson át kússzon el a német állásig és kémlelje ki, hol állnak a német őrszemek. Pierre Dubois huszonnyolc éves volt. Ez persze kevés, a fénysugár évezredekig repül, de mikor Pierre a parancsot hallotta, arra gondolt, hogy a szőlőt a filoxéra pusztítja, az embert pedig a betegség és a háború, és most az ember életét nem évekkel, hanem órákkal mérik. Éjjeli két óráig még három órája és tizenöt perce volt, elég arra, hogy felvarrjon egy gombot, levelet írjon Jeannenak — hogy ne felejtse el kénnel meglocsolni a fiatal szőlőt — és hangosan felszürcsölje a fanyar ízű feketét.

Két órakor éjjel Pierre Dubois előrekúszott a nyirkos agyagföldön, hogy meghódítsa a senki földjét. Sok időbe telt, amíg átvergődött a Macskajáráson. Csontokba és tüskés drótokba ütközött útjában. Aztán véget ért a Macskajárás, és jobbról-balról ugyanolyan elhagyatott árkok indultak, árvák mint a lakatlan házak. Fontolgatva, hogy melyiket válassza, a jobbvagy a baloldalit — mind a kettő az ellenséghez, tehát a halálba vezetett — Pierre elhatározta, hogy pihen egy kicsit és rágyújtott a pipájára. Szegényes, kis agyaggal összemaszatolt katonapipa volt. Nagy csend vette körül. Nappal hangosan lövöldöztek az emberek, de éjszaka zaj nélkül ölték egymást úgy, hogy egyes földerítőket küldtek előre, mint ma Pierre-t is, vagy aknákat ástak. Pierre szívta a pipáját és felpillantott a mélységből a sűrű csillagos égre. Nem méregette az égitestek egymástól való távolságát, nem olvasott belőlük és nem hasonlította össze azokat a világokat odafent о maga kis provence-i falujával. Csak azt gondolta: ha most odalenn délen is ilyen szép nyári éjszaka van, az jó a szőlőnek, és jó Jeanne-nak, mert Jeanne szereti a meleg éjszakát.