Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-11 / 1. szám
щШШШШШМШШШШ Mérhetetlen, végtelen égbolt. ívszázadok óta változatlan, csillagokkal teleszórt kupola. Látszólag titokzatos és áthatolhatatlan rejtelmekkel teli. Hányszor emelték fel hozzá gondterhelt tekintetüket az asszonyok milliói abban a reményben, hogy megoldja gyötrelmüket. Hányszor panaszolta el ennek a hallgatag égboltnak nehézségét és nyomorát a nő, akinek ez volt már végső vigasza. Hogy megtalálta-e amit keresett? Részben igen, hisz saját fájdalma, megpróbáltatása és nyomora porszemmé zsugorodott a feje felett tornyosuló nagy végtelenséggel szemben. Arra aligha gondolt, hogy saját elhagyatottsága, kiszolgáltatottsága keltette benne ezt az érzést. Ami leginkább megragadta, az a félelem volt. Félelem a nagy és ismeretlen előtt, melyről nem tudott egyebet, mint a primitív hitregéket és legendákat. Azon a decemberi estén is a nők egész sora emelte tekintetét az égbolt felé. Több mint ötvénén jöttek el a Skalnaté Plesora. Egyszerű, de jelentős, nem tanult és mégis okos asszonyok, fejkendős nénik, szörmebundás, újvonalú kabátot viselő modern nők szálltak be a drótkötélpálya kabinjába. A szövetkezeti földek és gyári műhelyek asszonyai adtak itt találkát egymásnak. Itt vannak tehát a Magas Tátrában és tekintetük az égbolt felé irányul, melyről néhány csillag és a Hold sarlója tekint le a fagyos estébe. A csillagok nyomóban az esti égbolt kedvéért jöttek ide. De nem azért, hogy alázatosan fejet hajtsanak előtte. Várakozóan, örömteljesen topognak cipőikben és esizmácskáikban a csillagvizsgálóhoz vezető fagyos úton. Bátran haladnak mind feljebb. Ezek már olyan asszonyok, akikben nincsen félelem. Ha éreznek is némi aggodalmat, csak azért, hogy az égboltot el ne zárja előlük egy sötét felteg, hogy a csillagok és a Hold be ne burkolózzanak a felhők függönyébe. A csillagvizsgáló kupolája és a hatalmas távcső láttán akad el először lélegzetük. Amikor a kupola lassú morajjal kettéválik, a régi mesék varázslójo és a vastag könyvet őrző szemüveges bagoly elfelejtett képe elevenedik fel egy pillanatra. A kupola azonban kettéválik, oldala a csillagos sátorba hasit és nyomban eltűnik a múlt szorongó jelensége, hogy helyet adjon a derűnek, amely az asszonyszívekbe fészkeli magát. A csodálat és elismerés az emberi leleményesség és munkáskéz felé irányul, a bonyolult műszer alkotója felé, amely szinte kézzel foghatóvá teszi az égboltot. Azt a végtelenséget, amely még nem is olyon régen az emberek nagy része számára a hozzáférhetetlen mennyországot jelentette, ahová a holtak lelke távozott. Azt a megálmodott nyughelyét, ahol boldogságot reméltek azok, kiknek élete itt lenn, a siralom völgyében valóban siralmas volt. És a nemrégen még a babonákkal és előítéletekkel küszködő, megtört asszony most bátran emeli szemét a világűr nyitott ablaka felé, boldogan halad a tudományos távcső-csodához vezető lépcsőn, hogy egyszerű szemével felmérje végre a régi legendákkal és hitregékkel körülövezett mennyei térséget. Azon a téli estén a felhők mintegy tudatosan utat engedtek a Holdnak, szabadon hagyták a csillagokat, hadd ragyogjanak teljes fényükben. A kupola tövében elfojtott kiáltások hallatszanak, a távcső dobogóján csodálkozó moraj fut végig. „Milyen közel van minden I Láttad azokat a mélyedéseket? Azok a kráterekI Milyen barázdás a felülete. Ni csak, most fénysáv van körülötte. Nézzétek csak! Azt mondják, esni fog, ha ilyen udvara van a Holdnak. Igaz ez? Dr. Pajdusáková-Mrkosová, az első szlovák női csztrorómus, tehát: nagy büszkeségünk, alig győz válaszolni a kérdésekre. De ő is izgatott és boldog. Ezek a kérdések nyugtalanították őt is valamikor, annyira, hogy irányt szabtak életének. Szívesen közöl mindent, amit csak tud, beszél arról, amit maga fedezett fel. Ö is egyike azoknak, kinek korunk nagysága adott erőt ahhoz, hogy erre a helyre juthasson. Okos, egyszerű szavakkal lebbenti fel a homály függönyét a titokzatosságokról és rejtelmekről, melyek évszázadok során mint a férget, a földre kényszeritették az emberi szellemet. Idegen, távoli világokról beszél, amelyek nemsokára már nem is lesznek olyan ismeretlenek. Csillaggalaxiákról, amelyek tulajdonképpen napok, bolygókról, arról, hogy egy ilyenen élünk mi is. Hogy csoda nincs az égen, ahogy a Földön sincs. Hogy mégis történnek csodálatos dolgok? Ezekhez a csodákhoz azok a nők is hozzájárulnak, akik Dr. Pcíjduiáková-Mrkosová beszéde folyamán a távcsőnél váltják egymást - akik saját kezükkel járulnak hozzá a földi „csodákhoz" a gyárcsarnokokban, istállókban, földeken. A fontos azonban az, hogy már nem szorul el szívük az égbolt végtelenségének láttán, nem érzik magukat védtelennek, kiszolgáltatottnak, magánosnak. Aztán beköszönt az éjszaka. De senki se gondolja, hogy csendes ez az éj; Hogy ezek az asszonyok, akik a csillagok után jöttek fel Skalnaté Pleso-ra, nyugalomra tértek egy ilyer este után. Hisz nem aludni jöttek idei Beszélni akarnak, kikivánkozik belőlük mindaz, ami a csillagvizsgáló kupolája alatt fakadt viszükben. Mintha a nyitott résen át behatoló fénycsóva egy nyugtalan, új fényt árasztott volna bennük, mintha mindazt életre keltette volna, ami befejezetlenül szunnyadt agyukban. Mintha
