Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-03 / 9. szám

- Gib Я Heh! — mondta durva hangon a német őrmester.

Mari néni féloldalt fordított fejjel, összehunyorított szemmel visz- ВНю ró. Szigorúság és fájdalom volt a tekintetében.

Alacsony termetű, szögletes arcú, mélyen aláárkolt szemű, simára vasalt, iólljatkolt frankfurti őrmester volt ez az ember. Nem olyan német, min a többi, hanem fasiszta. Keményen mozgott, keményen beszélt. Néha úgy tűnt, hogy élesen csattognak lapos aranyfogai.

már tudta, hogy mi az a „Milch", hát csendesen kiment a szobából, hogy behozza a tejet, amit a szomszédok kifogyhatatlan szeretetéből és gyengédségéből élvezett.

Igazi neve: özvegy Szűcs Jánosné, született Pócsi Katalin. De az árnyas kis utcában, sót az egész városkában Mari néninek hívták. Arról a mulatságos szokásáról ragadt reá ez a név, hogy akit nem ismert, Izé Marinak nevezte.

Kedves arcú, egyenes szívű, jóságos öregasszony volt. Haja már régen hófehér; apró, párnás keze remegő. Hallgatag, szomorú, szótlan ember.

Elővette a kék csuprot, beleöntötte a tejet, és bement a szobába.

Az őrmester egy fürdőruhás női fénykép előtt ült, szótlanul bámulta.

Egy pillanatra lehúnyta a szemét. Úgy ült az ágy szélén összeroskadtan, mozdulatlanul, mint aki hazaálmodja magát.

Mari néni letette a csuprot.

Az edény tompa koppanósára megrándult az őrmester szögletes arca.

Nagy belső riadalommal nézett az öregasszonyra.

Mari néni a keblébe nyúlt, kivette honvédruhás fiainak a fényképét és nagyon halkan, nagyon bensőségesen ezt kérdezte:

— Hol vannak?

— Sie sind tot, - mondta haragosan a fasiszta s megvillant kék szeme, mint a ragadozó madáré. Mintha ezt mondta volna: pusztuljon el az egész világ.

— Mit vartyogsz? — kérdezte Mari néni.

Az őrmester szája megvonaglott, megint csattantak aranyfogai.

— Mekfannak halva, — mondta.

Mari néni sápadtan állott előtte. Teste kiegyenesedett. Szinte világított egész lénye a haragtól és fájdalomtól, amely ezekre a rideg szavakra felviharzott belőle.

— Hazudsz, disznó, — mondta erőteljesen.

A fasiszta vonogatta a vállát. Nem értette Mari nénit. De az öregasszony arcának viharos játékára balsejtelmek gyötörték. A biztonság kedvéért rászólt:

— Alte Hexe!

Mari néni nem tudta, hogy ez a kifejezés „vén boszorkányt" jelent. Azt hitte, bocsánatot kér a német. Az anyai szenvedély lenyűgöző méltóságával válaszolt.

— Nem bocsátók meg soha

Egyik nap tábori levelezőlapot adott be a postás. Mari néni valósággaT megfiatalodott ettől a laptól. Szívére szorítva hordozta a szomszédokhoz. Kusza vonásokkal írt egyszerű szavak voltak ezen о lapon, de mint messzire világító tűz, úgy égett közöttük egy bíztató kifejezés: „jón a tavasz". Mari néni lángoló arccal ismételgette ezt az előre megbeszélt kifejezést: „jön a tavasz".

Azóta szívesebben járt a szomszédokhoz. Keveset beszélt, Figyelmes arccal hallgatta a panaszokat, amelyek csak úgy áradtak a magaformájú emberekből. Ilyenkor kevés szóval, de a belső meggyőződés szent hevével elmondotta, hogy az ő kalendáriuma a frankfurti fasiszta. Akármit Írnak az újságok, merő hazugság. A fasiszta nagyon nyugtalan. Egyszer durva, vad és eszelős. Máskor szelíd, könyörgő és hangtalan. Egyszer bomlotton káromkodik, máskor felnyög, és könnyes szemekkel ugat az istene után. A bőre megrepedt, égeti a húsát a rémület, a tavasztól való gyógyíthatatlan félelem.- Meglátom én még az én két szép fiamat — mindig így fejezte be szavait. Aztán halkan, szinte leheletszerűen hozzátette: - És ti valamennyien meglátjátok a tavaszt!

— Gib Wasser!

Mart néni már tudta, hogy az őrmester vizet kér. Nem sietett. Furcsa dolgok történtek az utóbbi hetekben. Ahogy szinte láthatóan zsugorodni kezdett a frankfurti fasiszta, úgy nőtt láthatóan

u

Mari néni. Úgy nőtt benne a tavaszi reménység, mint a zölddel szegélyezett fehér szirmú márciusi hóvirág.

Kiment a kúthoz, és egy pillanatra elgondolkozott. Szegény János! Mennyit szenvedhetett a börtönben! Ha így beszélnek egy ártatlan öregasszonnyal, mit tehettek vele? 1930-ban halt meg, a véres sztrájk után. Halálra kínozták a rendőrségen. De ő keményen viselte szenvedéseit.- A fiúkra vigyázz, a fiúk ... - ezek voltak utolsó szavai.

- Wasser! — ordította az őrmester. — Hörst du? Wasser!

Mari néni bevitte a vizet, és letette a fasiszta elé. Az őrmester

részeg volt és gyűrött. Alulról nézett fel a nyugodtan, magabiztosan álló öregasszony arcára. Gyorsan és sűrűn pattogtak ajkáról a szavak. Mari néni nem értette és csak nézte, nézte a megbolydult fasisztát, aki egyre kisebbre zsugorodott az ő világos, tiszta tekintete alatt. A fasiszta hirtelen lekönyökölt a térdére, kezébe temette arcát és halkan maga elé mondta:

— Káput.

— Bizony, ez igaz való — hagyta rá Mari néni. S miközben a fasiszta mondhatatlan szorongással nézett maga elé, az ő szeme diadalmasan megvillant.

Felfogta a szó értelmét.

A ház a Maros partján állott. Egy szoba, konyha, kamra, öreg bútorok, parányi udvar: ez volt az egész. A magas part fűzfáit kerítés zárta el az udvartól. A kerítés mellett borostyánsor vonult végig. Ide ült ki régebben fiaival. Nézték az ég selymén szikrázó csillagokat s hallgatták a víz halk duruzsolását. Akkor még nem volt „Wasser", „Hörst du“, „Alte Hexe", „Milch" és „Mein Gott".

De világosan kitűnt a történelemből, hogy eget-földet megrázó mennydörgős jön, amely felszínre hozza az igazat. És kitűnt az is, hogy az apa útján kell járni.

Az apa útján indultak el mind a ketten.