Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-19 / 8. szám
micáné belemártotta a lisztbe a kis borospoharat és két-három pogácsát szaggatott a kinyújtott tésztából, aztán gyűszűvel kilyuggatta a közepüket. Türelmetlenül lisztezte meg a csipkés, hold formájú bádogszaggatót, alig szakított vele pár formát, máris a kerek csipkéset vette elő. De régen nem csinálta már ezt a sok figurát! Míg kicsi volt a két fiú, sokszor sütött aprótésztát, de később az apjuk fölöslegesnek ítélte a sok cifraságot. Inkább 1 ,,kőtteseket" csinált neki, vagy beiglit, az gyorsan ment, laktatott, ha levitte a bányába, akár azon is megvolt, amíg haza nem jött ,\| főtt ételre. ,,Kis kanász, nagy kanász, Bicereg a bongyorász...“ Azon vette észre magát, hogy ezt a csúf verset mondogatja, pont azt, ami annyi éven át megkeserítette az életét. Ahogy a ritmus esik, úgy nyomkodja a szaggatókat a tésztába és sovány, sárgás arca kipirul a mozgástól, meg mert meleg is van a konyhában. Mit tudják az emberek, mennyi fájdalom van egy ilyen csúfolkodó versben? Amicáné se tudta, amíg bányászni volt. De amikor szilikózisos lett az ura, s fel kellett jönnie a bányából, hátat fordított nekik a világ. Szép, hosszú ház ment rá a szanatóriumra, s amikor Vendel meggyógyult, nem dolgozhatott többé a bányában. Az orvos meghagyta, csak jó levegőt szívhat, különben meggyötri gyönge tüdejét, s kárbamegy minden eddigi igyekezet. De meg nem is lehetett volna kívánni, hogy erőltesse magát, hiszen olyan lett a betegség után, mint az őszi légy. Fáradt, lassú, csöndes. Nem tudják az emberek, mi az, amikor ott kell hagyni a falut, ahol felnőtt valaki, a házat, amit a verejtékéből kínlódott össze. S mindez hagyján, hanem beállni valahová falu utoljának, kanásznak. Mert mi mást is tehetett volna Arnica Vendel azzal a gyönge, beteges tüdejével. A kanásznak a falu végén van a háza. Mindenki messzire elkerüli, még a legszegényebb szegény is. A kanásznál mindenki több. Vagy legalábbis többre tartja magát. Pedig, ha tudnák, hogy ez a kanászélet nem olyan utolsó. Mert ahhoz is kell érteni. És mennyit lehet ott tanulni! A tarisznyában, az étel mellett ott lehet a könyv, az újság, s ha a kanász bejön a legelőről, tudósabb a parasztembernél, akinek nem futja idejéből a tudományokra. De a kanásznéval még sem áll szóba a falu. Ha azt akarja, hogy kalapot emeljenek neki, előre kell köszönnie mindenkinek, mert neki soha nem mondják előbb, hogy ,,Jó napot“, csak, ha már alázatosan odaköszönt. Hiszen az egész falu disznaját az ő ura őrzi, neki fizetnek a leg-Szemes Piroska ÄKANASZMÉ szegényebb emberek is. De még csak meg se tudja mutatni a konyhájában a borsószínü konyhaszekrényt, a fehér zomdncos tűzhelyet, mert senki nem kíváncsi rá. A gyerekeket is kicsúfoljákaz iskolában, s ha jönnek haza, sírnak, mondják: — Édesanyám, minek vagyunk mi kanászok? Mit mondjon nekik az ember? Csak azt, hogy buták az emberek, kicsi fiaim, ne törődjetek velük. Tovább fáj az anya szíve, amikor látja, hogy a gyerekek már nem figyelnek a csúfolódóra, de jönnek haza, konokul, hallgatva, s otthon is olyan csöndesek, jók, még csak rájuk se lehet zördíteni, hogy ugyan, ne rosszalkodjatok már! Elkülönülnek már maguktól, mert mi mást is csinálhatnának? Amikor az általános iskolát befejezték, gimnáziumba küldte őket, magányos, merengő lelkét az a remény táplálta, hogy majd tanulton visszajönnek, s akkor senki nem meri majd azt mondani nekik, hogy: ,,Kis kanász, nagy kanász. Bicereg a bongyorász...“ Volt aztán még egy álma Amicánénak, amit a fiúk taníttatásánál is jobban dédelgetett magában. Mégpedig az, hogy egyszer itt is úgy lesz, mint más faluban: az emberek szövetkezetbe mennek. Hogy ettől mit remélt? Nem, nem a több keresetet. Hiszen az utóbbi három évben már annyit fizettek nekik, amennyit talán soha, mert senki nem akart elmenni kanásznak. Amikor az első év után a szomszéd faluban ráígértek az itteni fizetésre, és el akartak menni, megszavaztak hozzá még háromszáz forintot, csak maradjanak. Csupán szomszédjuk, bizalmasuk nem lett továbbra sem, a falu egyik rétege se fogadta be őket. Most nagyon jó. Igaz, hogy hozzájuk senki nem jött el, belépnek-e a szövetkezetbe, még akkor sem, amikor az egész falu aláírta már a jelentkezési lapokat. Róluk megfeledkeztek. De Vendel maga ment a tanácsházára, hogy mi van, hát a kanász nem ember? — Láttad volna, hogy néztek rám — mondta otthon Vendel. Hát dehogyis nem! Kell nekünk állattenyésztő, már hogy is jut eszébe ilyesmi, számítottunk magára! És akkor aláírta a belépési nyilatkozatot. A gyűlésen mindenki azt mondta, ő legyen az állattenyésztési brigádvezető. Igaz, hogy hozzáértőbb embert bajosan találtak volna. Örülhettek is neki, mert Vendel aztán igazán áttanulmányozta a sertéstenyésztést, annyira, hogy még a kutricákat is vele terveztették meg. Azóta pedig, mintha beljebb került volna a falu vége. Az új házak valósággal körülvették az egykori kanászék szolgálati lakását. Beépültek az üres telkek, s ahogy szaporodtak, úgy fonódtak a szálak a szomszédok között. Már az is előfordult, hogy paprikáért jöttek hozzá kölcsönkérni, s о szomszédasszony, aki soha nem váltott volna vele szót, megbámulta az aszalt vadkörtétől illatos szobában a kombinált szekrényt, a toalettasztalt, a konyhakredencet. Amicáné szeszélyes kis formákat vagdalt ki a tésztából, s élvezettel nézte, amint nevetnek feléje a tepsiből. A maradékot összegyúrta, újra kisodorta és apró babákat formált belőlük. Köménymagból csinált nekik szemet, szájat, orrot, aztán betette a sütőbe, majd ollót, szalvétát keresett és csipkésen kicifrázta a papírt, kibélelt vele egy skatulyát. Amikor kisült az aprótészta, kisszitán porcukrot szórt rá, s csinosan berakta a dobozba, cukorspárgával összekötötte, kezet mosott és öltözködni kezdett. Barna szöveiruhójót akasztotta ki, érré mpndták a fiúk, hogy olyan benne, mintha fiatalasszony lenne. A ruha fölé kardigánt vett, noha már nem fagyott. Melegnek is érezte, de ott áll már egy éve a szekrényben, sohasem használta eddig. Minek a ruha. ha nem veszik fel? A kendője is vadonatúj, azt a héten vette, barnasárga mintás. Egy pillanatig gondolkodott még, ne a sötétszürkét tegye-e fel, de ahogy meglátta, mindjárt össze is hajtotta újból. Öreges nagyon. Még kézitáskát kellett volna vennie. Hogy is feledkezett meg róla? Persze, aki nem jár sehová, annak minek? De most majd vesz, legközelebb az következik. Egyelőre megteszi a régi. Kinyitotta a kapcsos kis retikült, betett egy zsebkendőt, a pénztárcáját meg a meghívót, melyet a helyi nőbizottság küldött neki. De mielőtt a meghívót betette volna, még egyszer elolvasta. Tisztelt Arnica Vendelnének... így szólt a cím. — Szeretettel meghívjuk a kultúrteremben rendezett megbeszélésünkre, melyet batyubállal fejezünk be. — No lám, tudják, hogy ő is a világon van és hívják. Ha pedig hívják, ő el is megy egy kicsit az emberek közé. Mert ma kanásznénak lenni nem lebecsülendő dolog. Kendőjét megigazította a tükörben és a süteményes dobozt kezében tartva kilépett a kapun. kENYERESLANY (/) z о ffl < о-J < CL Gyorsan átöltözködött a mosogatókonyha melletti kis kamrában, melyben üres üvegek, ládák hevertek. Szvetterét, szoknyáját a szatyrába dugta, fekete ruhát vett elő, melyet derékban biztosítótűvel tűzött össze. Hetyke kis fityulát erősített a fejére, ujjával gondosan szétborzolva a haját. — Kenyeres! — hallotta sürgetően két irányból is.- Hol sétálsz? — mordult rá Cselei, a konyhafőnök, gyomorbajos, savanyú ember, aki minden reggel ezzel fogadta: Hol sétálsz? Miért nem mozogsz? Azt várod, hogy én vegyem vállamra a tálcát? Átvette a kenyeret, a celofánba csomagolt minyonokat, a friss túrósbélest, meg a házitortát, melyen a cukrász nem simította el a glazúrt, hogy azokra az otthon készült tortákra emlékeztessen, melyekben a vendég nem diókrémet, rumos tölteléket keres, de a saját háztartás ismerős ízeit, melyek emlékeket idéznek fel benne: egy konyha képét, ahol mindig kifutott valami, egy érdes kéz tapintását, mely örökké tett-vett, hámozott, pirított. Manci, a bal kettes páholyban a vendég . . . Dezső, a fizető, futtában odaszólt neki: — Mozgás, mozgás! — Kenyeres! - mondta szigorúan a vendég — kihűl a kávém, mire megkapom magát. — Rövidlátón hajolt a tálca fölé. — Brióst vagy búrkiflit tetszik? A vendég nem válaszolt. — Házitortát? — kérdezte olyan hangsúllyal, mintha valami titka lenne a vendéggel gyermekkoráról, szülői házról. — Ugyan kérem! Miért ennék kávéhoz tortát? Ki eszik kávéhoz tortát? — Kenyeres! Kenyeres! - hallotta innen is, onnan is, a törzsvendégek pedig manciztak, bizalmasan cincogták a nevét, de ő nem mozdult, mert a bal kettes még mindig szemlét tartott a tálca fölött, összemorcolt szemöldökkel, elutasítón. — Bocsánat, hívnak. — Hová rohan? Nem tudja bevárni, míg az ember választ? Ki hallott már olyat, hogy a vendéget sürgetik? Az üzletvezető aggódó mosollyal a szája körül ott termett. — Csak nincs valami baj? — kérdezte. Manci zavartan pislogott a vendégre, aki intett, hogy mehet. — Mancikám, hogy állunk a szerelemmel? — inti oda Erdős úr. — Hol marad a puszi? — Jókedve van Erdős úrnak. — Ha magát látom.í. Sápadtak ezek a zsemlék. Egy rendes süteményt nem lehet kapni maguknál. — Manci, miért vágsz olyan savanyú pofát? — reccsen rá elmenőben a fizető. Manci meg egyik asztaltól a másikig jár, hátában érezve az üzletvezető szemét. Mióta az az „esete" volt, mindennap hallja, hogy nem tud a vendégekkel bánni. Az „eset" óta mindenért őt okolják. Pedig hát nem is taszította meg erősen a vendéget, hisz a rir határban történt a dolog. Józsi bácsi is látta meg Pintérné, aki a cédulákat gombostűzi a kabátokra. A vendég intett, hogy menjen utána, ő meg azt hitte, hogy süteményt akar vinni a kisfiának, úgy, mint máskor. Megállt a tálcával, a vendég meg gyöngéden kivette kezéből a tálcát, oly gyöngéden, mintha beteg gyermekhez nyúlna. — Manci. .. Zárás utón ... itt lakom a sarkon. A nevemet tudja. S mert ő nem válaszolt, csak bámult a vendég mitesszeres arcába, megfogta a kezét. •- Nem érti? Ha lelép innen, feljön hozzám. A feleségem a Mátrába utazott a gyerekkel. Itt lakom néhány lépésre - mondta bátorítólag, mintha csak a távolságon múlna, azon, hogy villamosra ül-e, vagy öt perc alatt megteszi az utat. — Nna ... — mondta a vendég. Kivette az óráját, s a nagy mutatóra bökött. — Félórán belül nálam lehet. — Megveregette a nyakát, a hátán babrált. — Nem visel melltartót. Ezt szeretem. Ekkor taszította meg a vendéget, aki felnyikkant, mint a beszélő babák. Kalapja a földre esett. — Mindig a vendégnek van igaza . .. akkor is, ha nincsen — mondta az üzletvezető, amikor Manci szatyrába gyűrte a fehér kötényt, a fityulát és menni akart. S azóta is a szemére hányja: ügyesen kell az ilyet elintézni, fiam. Nem ilyen durván. Lehet, hogy viccelődött. Az asztalok között mászkál Manci, a forgóajtó felé les, mint aki vár valakit. — Sercli nincs? — kérdi egy kopasz vendég és megropogtatja a kenyérvégeket, egyiket a másik után. — Ne tessék fogdosni a süteményt. — Sok a szöveg. Inkább tett volna el nekem egy szép barna serclit. Csalódtam magában, Manci. Végre! A forgóajtó egy kék kabátos kislányt sodor be, aki egyenesen Manci felé tart — Keziccsókolom. — S a keze után nyúl, csókot koppint az arcára. — Kikaptad a dolgozatot? — kérdi Manci, s helyreigazítja a kislány gallérját, sapkáját. Ohüm. Mit jelent ez? Mért dünnyögsz? így felel egy rendes kislány, ha az édesanyja kérdezi? — Kikaptam a dolgozatot. — És habozva: Kétharmad. Megint nem javítottál — sóhajtja Manci.- Radványi is kétharmadot kapott, pedig ővele tanul az apja. — Hogy állsz? Egyenesen állj és nézz a szemembe, ha velem beszélsz. — Anyukám ... — A kislány zavartan topog, segélykérőn néz a márvány asztallapra. — Anyukám, színházba megy az osztály. Mehetek én is? — Nem mehetsz. Aki kétharmadot hoz haza- A Csongor és Tündét játsszák — próbálkozott a kislány. — Nem mehetsz! Reggel kihallgatlak a rágcsálókból. A Duna—Tisza köze is holnapra van feladva. A kislány széltől kifújt arcát az anyja felé fordítja, figyelmesen, majd gondterhesen nézi csipkés kötényét, keményített fityuláját. — Anyukám, kint várnak a gyerekek. Behívhatom őket? Ők is meg akarnak kérni... Manci a kislány haját rendezgeti, amely simára nyalt, szigorúan hátrakeféit. Hirtelen elereszti a gyerek fejét. — Nem, ne hívd be őket. Menj szépen haza. Majd egyszer meghívjuk a lányokat, ha szabadnapos leszek. Kalácsot sütök nekik, földrajz lottót játszunk ... meg mindenfélét. Minek jönnének ebbe a füstbe? A kislány érzi, hogy az anyjában megmozdult valami, hogy hangja kérő, rábeszélő. — Engedj el a színházba . . . Pár pillanatnyi csend. Aztán csendesen, szilárdan: — Megmondtam, hogy nem mehetsz. Az én szavam szentírás! Megértetted? — Manci! Manci! Manci újból vállára veszi a tálcát. Már csak a kirakat üvegén keresztül látja a kislány piros sapkáját. „Az én szavam szentírás" visszhangzik benne, s ettől könnyűség támad a fejében, mely a magasba röppenti, a neoncsövek felé, a vendégek fölé, s meg se hallja már a mancizást, s azt se, ahogy egy lila kalapos hölgy rácsattog: — Ez házisütemény? S ezt higgyem el magának?
