Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-05 / 7. szám
Így álmodozik Ali hozójáról. Elfelejti, hogy éhes, hogy tartalmatlan, üres az élete. Egyre az otthon, a haza képe lebeg előtte. Eszébe sem jut, hogy erős ő, vagy gyenge, csak azt tudja, hogy amíg az emlékezete ér, mindig éhes volt. Lehet, hogy gyengesége mögött erő lakozik, de Ali még soha nem érezte erejét — csak egyszer, régen mikor verekednie kellett. Este fájdalmak rohanták meg Évát. Olyannak érezte a testét, mint egy tüzes, túlfűtött kazán, amely azonnal felrobban. Minden pillanatban várta, hogy „megérkezik", mégsem mert telefonálni Ferner doktorért. Ki akarta húzni, amíg férje hazatér. Jaj, de nagyon soká jön! Soha nem maradt el eddig anélkül, Jiogy ne szólt volna. Felvonszolta magát az emeletre, hátha az ablakból meglátja a közeledő kocsi fényét. Amikor visszafelé indult és felemelte lábát, hogy rátegye az első lépcsőfokra, megtörtént a baj . . . Csak a második fordulóban akadt meg. Feje, válla nekivágódott a falnak, lába a lépcsőn, ruhája felcsúszott a combjára. Nehezen tért magához. Amikor agyáról kissé eloszlott a forró köd, érezte, hogy moccanni sem tud. Rettenetesen fájt a háta. Itt kell meghalnia egyedül. Kiáltani? Az algériaiakon kívül úgy sincs itt senki, és ereje sincs hozzá. Ügy érezte, itt a vég s már-már lemondott mindenről. Azután mégis — mint egy morzsányi fénysugár - kis remény csillant fel előtte és összeszedte minden erejét. Ali már szunyókált, amikor meghallotta a kiáltást. — Segítségül Biztos volt benne, hogy nem álmodik. Felugrott, szíve vadul kalapált az izgalomtól. Gyorsan elővette a gyufát, a keze remegett. A nadrágját megtalálta, de lázas sietségében sehol nem akadt rá a cipőjére. Ingben volt csak, mégis elöntötte a forróság. Magára rángatta a nadrágot s közben fülelt, hallja-e megint a kiáltást. Csendben kinyitotta az ajtót és mezítláb kilépett a sárba. Vajon mi történt? Lehet, hogy már Vanesse úr is itthon van, csak nem hallotta a kiáltást? Vagy éppen a feleségét bántalmazza, azért kiált az asszony segítségért? Mit tegyen, ha így áll a dolog? Gyorsan, zaj nélkül a házhoz szaladt. Semmi nesz, a redőnyök lehúzva. Fülét az ajtóra szorítva figyelt. Éva másodszor is kiáltott, de most már egészen gyenge hangon. — Igen, asszonyom! — kiáltotta vissza Ali. Hanem az ajtó zárva és túlságosan szilárd ahhoz, hogy be tudja törni. Kétségbeesésében körülszaladta a házat, megdöngeíett minden ajtót, ablakot, hátha valamelyiken bejuthat. Egyedül a WC szellőzőablakán nem volt redőny, de az nagyon magasan van. És ha el is éri, nem biztos, hogy be tud mászni rajta. Mindegy. Téglákért szaladt, egymásra rakta s már el is érte az ablakot. Könyökével betörte az üveget és beugrott a házba. Erőtlen, elhaló hangon akkor kiáltott Éva harmadszor. Ali megtalálta az asszonyt és letérdelt mellé. Látta, hogy már alig van benne élet, mégsem mert hozzányúlni. Mindaz, ami történt és történhet: az, hogy itt van az aszszonnyal a bezárt házban — félelemmel és határozatlansággal töltötte el. Végül is halkan megszólalt:- Asszonyom! Éva felemelte szempilláit, de moccani sem tudott. Látszott rajta, hogy ő is fél. Ali, anélkül, hogy levette volna tekintetét az asszony szeméről, lassan az asszony válla alá nyúlt. Éva szeme riadtan követte Ali minden mozdulatát. Másik kezével a lábát emelte fel, hátát a falnak támasztotta és gyengéden felültette. Éva iszonyú fájdalmat érzett. Ali először segítségért akart kiáltani, azután rájött, hogy ezzel nem megy semmire. A telefont Vanesse úr szobájában nem vette észre, de eszébe sem jutott, hiszen az ilyesmi idegen volt neki. Csak egyféleképpen segíthet. Meg kell próbálnia, hogy Évát levigye az országútig. Meg kell. próbálnia. Igaz, hogy az út nem forgalmas, de talán mégis jön egy autó és orvoshoz viszi az asszonyt. Csak így segíthet — hiszen látni, hogy alig van benne élet. Vagy ezt teszi, vagy elmenekül amerről jött, de akkor itt marad a betört ablak. Felemelte hát az asszonyt, s levitte a lépcsőn, egészen az ajtóig. Ott jutott csak eszébe, hogy az ajtó zárva van. Letette, kinyitotta a biztonsági zárat, majd a kulcson is fordított kettőt. Már a lépcsőn érezte, hogy nagyon nehéz lesz eljutnia az országútig. Csetlett-botlott, mezítelen lába meg-megcsúszott a sárban, a fényesre koptatott nedves köveken. Nagyon gyengének érezte magát. Zavaros érzések kavarogtak benne, valami azt súgta, hogy ez a dolog sehogy sem végződhet jól a számára. Szeme előtt minden összefolyt, csak az országút lámpáit látta jó kétszáz méternyire maga előtt. Éva teljesen élettelen volt, csak időnként nyögött fel elhaló hangon. Ali ilyenkor gépiesen ismételgette: „Asszonyom, asszonyom!" Meg kellett állnia. Évát az út szélére a fűbe fektette. Halálosan fáradt volt, már azt sem tudta, hogy mit tesz és miért. Csak az a gondolat vitte előre, hogy az asszony perceken belül meghal, ha ki nem viszi az országútra és nem jön valami gyors segítség. Vad haragot érzett Vanesse úrral szemben, de fel-felbukkant benne az a szinte humoros gondolat is, hogy tulajdonképpen ő az oka gyengeségének, annak, hogy nem tudja vinni az asszonyt. Újra felemelte Évát. „Itt vagyok, asszonyom" — nyögte. Szinte önkívületben jutott el az útig, de addig még háromszor kellett letennie. Az úton sehol egy autó. Ki tudja, meddig kell várnia! Reménykedett, hogy az asszony még él, újra felemelte hát és megindult vele a város felé. A sima betonon sokkal könnyebben tudott lépkedni meztelen lábával. Még kétszer kellett megpihennie és mindig azt érezte, hogy egy lépést sem tud már tenni. Nem értette, hogyan tudott eddig is elvergődni. Tehetetlensége fölött érzett dühében sírva fakadt. Éva az út szélén, a nedves salakon feküdt. Ali letérdelt mellé. Nem várta, hogy szóljon — ö szólította meg: — Asszonyom! Éva nem válaszolt. — Nem bírom tovább vinni — nyögte Ali. Ebben a pillanatban egy autó lámpái tűntek fel az úton. Ali felugrott. Igaz, hogy a város felöl jön, de talán visszafordul a beteggel. Vanesse úr nem szeretett ilyen későn, sötétben, egyedül autózni ezen az elhagyatott vidéken. Különösen a kis erdőcskén volt kellemetlen áthaladni. Sokszor megfordult a fejében, hogy mit is tenne, ha egyszer megtámadnák. Itt még hagyján. De amikor az Alpokban, meg Lurs környékén nyaraltak - éppen akkoriban történt egy gyilkosság, amely lázba hozta az egész környéket. Elgondolkozott a dolgon, s elfogta a félelem. Bármelyik szikla mögül előugorhat egy ember. Még szerencse, hogy jó ez a kocsi. Ha le is lassít, hogy kikerüljön valamit, hamar ró iud megint kapcsolni. Már meg is nyugodott kissé, amikor egy fehérruhás alak ugrott eléje az útra. Szinte kísértetiesen hatott a reflektor fényében, amint hosszú, vékony karjával hadonászott, s száját óriásra tárva kiáltott valamit. Ingét, haját lobogtatta a hideg szél és mezítláb volt. Vanesse úr teljes erővel rátaposott a fékre. Látta, hogy az alaknak üres a keze, lehet, hogy őrülttel van dolga! Már ki tudta venni, hogy egy algériai, talán fel is ismerte Alit, talán hallotta a kiáltását is. Gyors elhatározással kiengedte a féket és gázt adott. A kocsi hirtelen előreugrott és beleütközött valamibe. Érezte, hogy valamit tol maga előtt. Már ismét fékezett volna, de az első, majd a hátsó kerekek is átgázoltak az akadályon, széttaposták, és a kocsi simán futott tovább. Vanesse úr mintha lidércnyomástól szabadult volna, megkönnyebbülten dőlt hátra az ülésen. Most gyorsan le kell térni az országútról, a kis köves útra, azután haza. Holnap, ha kivilágosodik, megvizsgálja majd a kocsit. SÁNDOR KÁROLY; Tavasz Már a nedv pezsdül a fákban, és felnevetve táncol a fény. ltrlnÓZáhan9Z!k: daluk csupa kedv, csupa remény. Frissül a fű színe, s titkon "í* \ H. ■ 'lí» СУ* N-v< ■' \t)J4 ■. ' '• ‘ nfMii т мипнпп jfnV^7рР|Щ^ 11 j jii Ml прШмвшм ШмЩт^^Ь^ЮМЁИДНИИМвЦЙМ! pm яшшашшш 15
