Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-15 / 4. szám

£ $ A 1 Li x к < * i legét, két évvel később pedig végleg be­fejezzük az építkezést és átadjuk a nehéz vegyiipari részleget a termelésnek. Még valamit akar mondani, de telefon­hoz hívják, majd munkások veszik körül. Az iroda előtt magas, piros arcú, lomha járású ember csatlakozik hozzám. Könyvet szorongat a hóna alatt és mutatja az utat, merre kevesebb a sár. A nagy betonkeve­rőhöz vezet. Itt dolgozik Téglás Áron parti­jában. Valami dolga volt az irodában, közben jó olvasnivalót is szerzett (Az el­adó város), hogy legyen mivel este szóra­koznia. A parti vezetője apró bajusza alatt kuncogva szól rá: — Na, Balázs, már megint hol szedted fel ezt a könyvet? Balázs elvtárs, mint a gyerek, pirulva, szégyenkezve eltűnik egy bódéban. — Ez mindig olvas. Még beszélni sem le­het vele - magyarázza Téglás, a parti ve­zetője, aztán hirtelen faképnél hagy és fürgén felmászik a kavicsot szállító elevá­tor tetejére. Valami baj lehet, mert el­akadt a hosszú gumiszalag. Tizenegy Hátas A magas, vakolatlan épületek mögül har­sány nevetés üti meg a fülem. Egy nagy kavicsrakás tövében a búgó, forgó beton­keverő körül emberek lapátolják a kavicsot. Hangos szavakat hallok, közelebb megyek. Hirtelen elhallgatnak. — Hogy hívják? - szólítóm meg az egyi­ket. Hátas. Mióta dolgozik itt? — Katonaság után rögtön idejöttem. Tovább akarok kérdezősködni, érdeklőd­­, hogy hová valósi, miért jött ide, de egy arettsapkás legényke furakodik közénk. — Itt én vagyok a partivezető. — Igen? És hogy hívják? — kérdem za­vartan. — Hátas. Fiatalabb Hátas Gyula — Maga is Hátas? — Igen, mi mind Hátasok vagyunk. — Hányán? — Tizenegyen. — és mind Hátas? — Igen, mindannyian Vecséröl vagyunk — mondja és többé már senkit sem enged szóhoz jutni. Röviden, katonásan jelenti, hogy ma itt végezni akarnak, mert jó az idő. Ameddig tart, addig tart. A tervet 132%-ra teljesítik. — Miért maga a partivezető? Hiszen van itt idősebb is maguk közt? - kérdezem és a legény hirtelen elhallgat. A többiek kun­cogva nevetnek és magyarázzák.-v Ö a legokosabb. Ért a rajzokhoz Miskóék lakása Sellyén a Vág hídjánál új házak, eme­letes épületek gubbasztanak a téli eső­ben. Negyven lakás már kész és négy­száz készül. Találomra becsöngetünk az egyik ajtón. Zavart fiatal asszony tessékel befelé. Férje, Miskó Pál az építkezésen villanyszerelő. Szétnézünk a kétszobás tiszta lakásban. Kevés asszonynak sikerül ilyen gyorsan, ennyire otthonossá, meleg családi fészekké varázsolnia a még mészszagú új lakást. Odakint csengetnek. Az asszony a férjét várja, az ajtónál terem. A férj helyett azon­ban idős asszony, kerek arcú, nevető sze­mű nénike nyit be. Egyszerre átveszi a szót. Kiderül, hogy a fiatal asszony édesanyja és szinte minden percben átugrik megnézni az unokáit.- özvegy? — érdeklődünk.- Aj, jaj! Csak öreg a férjem. Már nem dolgozik?- Dehogy! Ott dolgozik a fiammal az építkezésen.- Melyik hoz több pénzt? Hát már csak a férjem. A fiának biztosan másra is kell .. .- Dehogy. Hazahozzák azok az utolsó fillérig. Az új nevű falu Sladeckovón késő este lépünk a község­házára. Az elnök magas, izmos ember, vil­lanylámpát hoz és avval világítja a község­háza falán elhelyezett emléktáblát. 1922- ben a mezőgazdasági sztrájk során lőtték le Sladecek Mihályt, róla nevezték el a falut, a régi Mocsonokot. Buzgón jegyzetelek és az elnök, mint aki már jól ismeri az újságírókat, minden kérés nélkül tessékel be a községháza es­ketőtermébe, ahol Sladecek Mihály fia ép­pen a termet festi. Kálmán, a magas, vállas fiatal ember lemászik a létráról. Szűkszavúan, csende­sen mondja el, hogy hatan vannak test­vérek, mind dolgoznak. Innen a régi csendőrség épületébe ve­zetnek, amelynek közelében történt a ször­nyű gyilkosság. Az épületben már laknak. Itt él Pleáková Emília, hét gyermek anyja, aki a férjével együtt ott dolgozik az épít­kezésen. Most éppen a kicsinyeket dugja az ágyba, akik kiabálva mesét követelnek. Az asszony zavartan kérdezi őket, miről meséljen. — Az aranybogárról, az aranybogárról I kiabálnak kórusban.- Hol volt, hol nem volt — kezdi a me­sét az asszony —, volt egyszer egy arany­bogár, de ez olyan csodás bogár volt, hogy ahova leszállt, az emberek rögtön elfelejtették szomorúságukat, gondjukat, hallgatták búgását, melegedtek fényénél... Csillogó gyerekszemek figyelik a mesét és az én gondolataim már messze járnak. A régi nagybirtokok földjén tizenöt éve új élet született. És most leszállt ide egy aranybogár, épül a gyár, amely munkájá­val melegséget, boldogságot fog árasztani az egész környéken. — Hazahozzák az utolsó fillérig — mondja Marek néni. Emléktábla a sladeókovói községháza falán. N A P 'A M At BOJOVNÍKOV MIESTNEHO STREDtSKA ZEMEROBOTNiCKEHO STRAjKU «.«2 PROTI ZNIZOVaNIU MIEID A ZVYSOVANIU pracovneho casu A NA PAMAT TRAGICKÉ HO 5 AUGUSTA ГЧ22 КЕОГ V STRELBE PROTI ROBOTNIKOM bol zabity Michal Sladecek SZŐKE JÓZSEF (Foto: PRANDL) Miskó Pál hazajött a munkából. Sladeíek Mihály fia, Kálmán, Sztahó Janival festik a községháza esketőtermét. Mese az aranybogárról

Next

/
Thumbnails
Contents