Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-11-15 / 22. szám

(/

A szovjet filmgyártás az utóbbi évek nemzetközi sikerei után az idén is olyan alkotással jelentkezett, amely újabb tanúbizonysága a szocialista filmművészet fejlődésének. A csehszlovák-szovjet barátság hónapjában kerül bemutatásra Danyila és Talankin fiatal szovjet rendezők közös alkotása, a „Szerjózsa".

Szerjózsa nem tartozik azok közé a filmek közé, amelyeket a „nagyszabású“ jelzővel lehetne illetni. Ez a film elsősorban lírájával és meghatóan egyszerű emberi mondanivalójával nyerte meg a nézők szívét.

Egy kisfiú életének néhány — igaz, fontos, majdhogy nem sorsdöntő epizódját - mutatják be a film alkotói arra törekedvén, hogy a környező világot úgy ábrázolják, ahogy a kis Szerjózsa látja. S bár ez a rendezői koncepció — természetesen — nem vihető keresztül szigorú következetességgel, az eredmény egy érzelmekben gazdag, mulatságos és megható jelenetek sorozatából álló bűbájos alkotás lett. Az egyszerű történetet a rendezők magas színvonalon, művészi egyszerűséggel ábrázolták, feltárták a gyermeklélek mélyén rejlő szeretetvágyat, a világgal kapcsolatos' logikai igényt, a felnőttek iránti bizalmat, s ezzel közvetve azt a társadalmat is ábrázolták, amelyben Szerjózsa él, fejlődik.

Szerjózsa szerepét egy nagyszerű, tehetséges kisfiú, Borja Barkatov alakítja. Helyesebben: éli. Hiszen a forgatókönyv (Panova „Messzi utca" című regényének alapján) semmi különösebb színészi „trükköt" nem kívánt tőle. Minden jelenet olyan életszerű és valóságos, amilyen a valóságban is számtalan fordul elő ezer és százezer Szerjózsa mindennapi életében. így a kis Borja Barkatov alakítása olyan megkapó — s ez az operatőr érdeme is -, mintha a film alkotói nem is játékfilmet készítettek volna, hanem felvevőgépükkel meglesték volna Szerjózsa mindennapi életét.

A kis főhőst sokáig izgatottan', sőt mátmár kétségbeesetten keresték. Ä .filmstúdió* ban külön erre a célra berendezett „óvodában", naponta tucatjával jelehtek meg a 4—7 éves jelöltek, de a regényből ismert szőke és kékszemű Szerjózsa csak nem akart előbukkanni. Borja Barhatovot, egy moszkvai mérnök kisfiát sem vették eleinte észre, nyilván azért nem, mert a haja fékete, és a szeme sem kék. És csak később, miután megvizsgálták a róla készült próbafelvételeket, jutott eszükbe a következő gondolat: mi lenne, ha szőkére festenék a haját? Rendkívül meglepő volt a fiúcska csodálatos „átalakulási" képessége: vidáman hancúrozik a szobában, ám egyszer csak - szinte pillanatok alatt — szomorúvá válik az arca, és bánatos mozdulattal nyúl elvett játéka után. A döntő szót Vera Panova, az ismert szovjet írónő mondta ki, aki állandóan segítségükre volt a film rendezőinek a keresésben: a mozgékony és temperamentumos Borja kedvére való fiúcska.

A film „felnőtt" szerepeiben Irina Szkobceva és Szergej Bondarcsuk sallangtalan, mélyen átérzett játéka tökéletes egységbe forrt a film mondanivalójával és stílusával. Azt hiszem, a fiatal rendezők sokat köszönhetnek e két művésznek, akik a jelenetek során egy-egy gesztussal megteremtették azt a hangulatot, amely alapjává vált az egész film gyengéd lírájának. A humánum, az ember megbecsülése sugárzik játékukból minden jelenetben. S a komolyra forduló utolsó rész — melyben pedig ott leselkedik az érzelgősség veszélye — az ő játékuknak köszönheti tiszta feloldását.

Szerjózsa jó és igaz film, amely nemes érzelmeket és tiszta gondolatokat hirdet. A néző mosolyogva nézi, és szeretettel telt szívvel hagyja el a nézőteret a film végén. Arra gondol, hogy a kis Szerjózsák, ha felnőnek, méltó folytatói lesznek annak a nagy műnek, amelyet apáik és nagyapáik az emberiség boldogsága érdekében megkezdték.