Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-01-15 / 2. szám
(kto uj Ш*Ие/ j ÚJSÁGHÍR: Mária Kudronová, a rybárpolei V. I. Lenin Pamutfeldolgozó Üzem IV. fonórészlegének Munkaérdemrenddel kitüntetett, s a Közszükségleti Ipar Minisztériumának legjobb dolgozója, Valentyina Gaganova példája nyomán megszokott gépét otthagyva, — Vierka Kureková elmaradó brigádjába ment, hogy fellendítse ennek munkáját. Az ember meglepetten áll szemben a munka hősével, a karcsú, alacsony, élénk tekintetű asszonnyal, aki szívesen beszél vágyairól s aki naponta ott végzi munkáját az üzemben, mint fonónő, s otthon, mint gondos háziasszony. Lassan már megszokja az újságírókat. „Higgye el, szinte kellemetlen ennyit beszélni magamról ..." — mondja. — „Hisz nem ezért tettem. Szeretem a munkámat, a gépet a sajátomnak tekintem. Bánt, ha valaki felelőtlenül, felületesen dolgozik. Otthon találtam rá a lakályos, miniatűr lakásban, amely szinte Illatozott a tisztaságtól. Vasalt éppen. - Hát elmondom még egyszer, hogyan is kezdődött - nevette el magát. A jó szomszéd Bosszantott, hogy munkahelyem közvetlen szomszédságában, amely 115°/o-ra teljesítette a tervet, az ifjúsági csoport munkája távolról sem volt megfelelő minőségű, holott a szocialista munkabrigád címért szerettek volna versenyre kelni. Ekkor már hallottam Gaganova elvtársnő hírét. Június végén vállaltam, hogy átmegyek az ifjúsági csoporthoz. Most már beismerhetem, hogy eleinte bizony rosszul éreztem magam a lányok között... Az ember megtesz minden lehetőt, kétszeres terőfeszítésébe kerül a munka, de a teljesítmény nem változik. Titokban még sírtam is, mert olyan lány is dolgozott a csoportban, akinek minden egyre ment. Nem is hinné, mennyi függ egy embertől is. Már arra gondoltam, hogy egyszerűbb volna máshová helyeztetni ezt a dolgozót, de aztán elgondolkoztam: nem lesz-e értékesebb, ha a szocialista munkabrigád címet ugyan későbben szerezzük meg, de megnyerünk egy embert? Gyakran esett erről szó munkatársnőim körében. Azután egy időre el kellett hagynom őket, a Szovjetunióba utaztam . . . Elhallgat kissé, majd az emlékezés mosolyt csalt az ajkára: — Háromhetes ott-tartózkodásom alatt nem fáradtam úgy el, mint a praha-bratislavai vasútvonalon visszafelé. — Találkozott Valentyina Gaganovával is a Szovjetunióban? — Nem, ilyen szerencsém nem volt. Egy fonóüzemet sem látogattunk meg, de mindenütt sok barátot szereztünk. Jólesően állapítottam meg, milyen kölcsönös tisztelet, megbecsülés uralkodik a szovjet emberek között, hogy milyen rendesek, figyelmesek és szerények. . . Hatalmas munkakedvvel tértem vissza a munkámhoz, ahol mesterünk ezzel a kérdéssel fogadott: „Az új brigádban sokkal kevesebb a fizetése, nem tér vissza régi csoportjához?" — „Éppen most, hogy láttam a szovjet emberek életét, kell ittmaradnom" - válaszoltam és maradtam. Az első siker A lányoknak gyakran beszéltem ifjúságomról. Nem, nem újságba való történetet, de őket érdekelte. — Tizenötéves koromban teljesen árván maradtam. 1942-ben falunk több lányával együtt Németországba hajtottak bennünket munkára. Nem túlzók, amikor azt állítom, hogy negyvennégyben, visszatértünk után a gárdisták kíméletlenebbek voltak velünk szemben, mint a németek. De hisz nem is erről akarunk beszélni. Sokkal fontosabb, hogy végül mégiscsak hozzáférkőztem a lányokhoz és egyszer csak azt vettem észre, hogy a legérdektelenebbje is érdeklődni kezd a munka iránt, hogy figyel, hallgat és respektál, hogy teljesítményünk emelkedni kezd. Boldog voltam . . . Kudronová elvtársnő vasal s közben beszél. A gépről, amelylyel élni kell, amelyet meg kell, hogy ismerjen és értsen az ember, arról a napról, amikor a párttagok sorába került. Két hónappal ezelőtt, miután letelt a jelöltségi ideje... Örömmel sorolja fel az eseményeket, de egy percre mégis úgy tűnik, hogy szomorúság suhan át az arcán. Valóban, hiányzik valami a csendes, tiszta lakásból. — Hét éve vagyok férjnél, nagyon vágytunk gyermek után. Már megszoktuk a gondolatot — mondja s elmélázó szomorúsággal néz ki az ablakon. Néha, ha férjem későn jön haza a munkából, sírok ugyan egy sort, de már nem érzem úgy az egyedüllétet — villan fel ismét kedves mosollyal szürke szeme. Nézze csak! — a konyhaszekrény üvegje mögül húzza ki a levelet, amelynek tartalmát már csaknem kívülről tudja. „Kedves Kudronová elvtársnö! Mi a Kassai Tizenkétéves Középiskola IV. osztályának pionírjai vagyunk. Tanító elvtársnőnk egy szép cikket olvasott fel önről. Megtudtuk belőle, hogyan segített az elmaradó csoportnak, amelynek ma már nagy része van abban, hogy a műhely 26 000 kg pamuttal fogja túlteljesíteni a tervet. Tudjuk, hogy V. Gaganova példája szerint dolgozik. Kudronová elvtársnő számunkra is példát mutatott abban, hogyan segítsük elmaradó osztálytársainkat. Szeretettel meghívjuk Kassára, hogy személyesen köszönthessük körünkben." — El tudja képzelni, micsoda öröm számomra, hogy szeretnek ezek a gyerekek? Avasait fehérnemű utolsó darabja is a szekrénybe kerül, s észre sem veszem, tányérunkon már ott illatozik a brindzás galuska. — Sietnünk kell, délutáni műszakos vagyok — rendezget újra a konyhában. Kicsit korábban kell mennem, mert egy leányunk esküvőre készül s tegnap megkért, adjak tanácsot valamiben. Megbeszéltük, hogy műszak után találkozunk. A szeretet Mint fonónot látom viszont a gyárban. Ott mozog a gépek sora között, itt-ott megköti a szálat. Hogy Valentyina Gaganova példája nyomán átmegy-e újabb kollektívába? Tréfásan válaszol: — Én nem bánnám, de a mesterek nem engednek. De bárhová is mennék, munka nélkül élni nem tudnék. Ezzel búcsúztunk el. A gyárkapuban világosodott meg előttem, hogy mi is Kudronová Mária titka. Az, ami a szocialista, ember alapvonása: a szeretet. A munka, a párt, a béke és otthona, s elsősorban az emberek iránt érzett szeretete. P. Sevcovic 7
