Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-10-15 / 20. szám
a béresek közé — kiabálta apám, Hogy mindenki hallja. — Távozz innen, mert az a gazdaasszonyok helye. Ekkor szakítottam istennel — meséli elfulladó hangon Szalainé — .... ha kiűzhettek az „istenházából" szegénységem miatt. .. Ha Szalaiék 1928úg a Kufler bárók kizsákmányolt bérmunkásai voltak, a Csallóköz Horthy Magyarországához való csatolása után kulákok cselédei lettek. —'A Kufler-birtokon férjemet Sztálinnak csúfolta Máhr Géza intéző, mikor megtudta, hogy résztvett az 1928-as aratósztrájkban, nekem meg azt mondta . . . Sztálinné, de nyugodt lélekkel tűrte, hogy cipő helyett a lábunkhoz drótozott rongyos csizmafejjel végezzük a földmunkát. Harmincnyolcban csak annyiban változott a helyzetünk, hogy a nagydöri majorban Fél Móricz gazdálkodó kiabálta nekem, amikor gyermekágyban feküdtem........Kelj fel és dolgozz, ha enni akarsz." - Pedig tizenhat tehene, huszonkét disznója volt az istállóban. Újszülött gyermekemmel a karomon vánszorogtam a libák után. Fizetést nem adott, mert úgy mondta, jár nekünk a kommenció. A kommenciót viszont megvonta, mert enni adott. A férjem ekkor már bevonult a katonasághoz. Én ott maradtam négy gyermekkel meg a nyomorúsággal — Nem tudom, ismeri-e a nyomorúságot? — emelte rám nyílt tekintetét Szalainé. — Hát én megmondom, melyik a nyomorúságok legnagyobbika. Amikor gyermekeit éhezni látja egy anya. Lopni tudtam volna ... de hát, nem megy ez könnyen olyannak, aki nem szokta meg. Elvittem hát mostohámnak a cukorjegyeinket. Idegenhez nem mertem fordulni. Gondoltam, csak nem veszett ki belőle minden emberi érzés. Kellett nekünk a pénz zsírra, tüzelőre, kenyérre. Cukor... az pazarlás volt a mi számunkra. No, de csak az kellett a gonosznak. Huszonnégy óra sem telt el, feljelentett, hogy cukorjeggyel kereskedem. Jöttek a csendőrök. Negyvennégyben történt. Mentem velük, s vittem a négy gyereket is, mert nem volt kire hagyjam őket. De a községházán nemcsak a cukorjegyek miatt faggattak, hanem a férjem pártkönyvecskéjét is követelték rajtam. Mondtam, nincsen tudomásom arról, hogy lenne neki... Megpofoztak. Azt mondták hazudom. A kislányok sikoltozva hozzám bújtak, mire kivitték’őket és bizony alaposan ellátták a bajom. Azután elítéltek nyolc hónapra. Kitöltésre majd behívnak . .. úgy mondták. — Az udvarába sem engedett be többé Fél Móric. Valami rozoga viskóban húzódtunk meg. Kályha sem volt abban, amin egy tál levest megfőzhettem volna. Szalmán feküdtünk, testem melegével óvtam gyermekeimet az éjszakai hidegektől. Szalainé hangja zokogásba fullad. Igen restelli a könnyeit. Vagy inkább az okot, ami előcsalogatja azokat. — Bevallom én, bevallom . .. koldulni küldtem a lánykákat, hogy egy tányér meleg leveskéhez, darabka száraz kenyérhez jussanak... Februárban értem jött a kisbíró. - Felkelni naccsága — harsogta -, szedd a gyerekeidet, megyünk Komáromba, a börtönbe. — Elmentünk. Mielőtt a cellába vittek volna, hogy letöltsem a rám mért büntetést, kijelentették, hogy elveszik a gyerekeimet, mert nem tudom eltartani őket. Engedjenek dolgozni - üvöltöttem, mint egy féleszű... — Nem tehetik — felelték —, mert a férjem felvidéki kommunista bújtogató. . . Beírták, hogy gondozásba vesznek három kiskorú gyereket: Margitkát, Máriát és Irénkét... - Szalainé kis ideig nem tud beszélni, suttogásba olvad a szava . . - Gondozásba veszik a három leánykát, mivel apjuk, anyjuk holléte ismeretlen. Azt írták oda, tessék elképzelni, az én jelenlétemben. Mint később megtudtam, azt is feljegyezték, hogy zsidószármazásúak a gyermekeim. — Tizenegyhónapos Gabikámat velem engedték a börtönbe. Kolompár Ilona cigányasszony szoptatta őt, mert a koplalástól elveszett a tejem. Ott tanult meg járni a kislány és amikor Kolompár Ilonát elbocsátották, ha a gyereket éhség kínozta, meszet kapart a falról. Nem is tudom, honnét szívott abban a borzalmas világban az én kis Gabikám annyi jóságot magába, hogy sírás nélkül, csendben várakozott sokszor órákig a cella hideg kövén, amíg a vallatásból visszaérkezem. Kövecskét, fadarabot, gyűrött papirost adtam a kezébe hajasbaba helyett. Eljátszadozott azzal is. Be sokszor merítettem türelmet, bátorságot az ő jóságából. — A nyolc hónap elteltével hazaeresztettek. Haza...! Nem lehet ezzel a szép szóval illetni azt az odút, ahonnét, amíg a börtönben sínylődtem, még azt a pár rongyot is ellopták, amit előbb koldulással összegyűjtöttünk. Alig vonszoltam magam. A bánat meg az éhség elintéztek alaposan. Meztelen lábammal a fagyos rögöt tapostam. Az események úgy megtörtek, megaláztak, hogy még kegyetlen apám házához sem átallottam elmenni könyörögni. — Sohasem feledem el annak a babfőzeléknek a szagát, ami a benne főtt füstölthús illatával megcsapta az orrom, amikor beléptem. Éppen asztalnál ültek az enyéim. Letérdepeltem apám elé s kértem, könyörüljön rajtam, adjon nekünk enni, csak addig, amíg munkához jutok. Rám se néztek. Apám gőgösen a mostohámhoz fordult... — Tedd el a kenyeret az asztalról — parancsolta —, nehogy Rózsi levágjon magának egy darabot. Szalai Móricné nyeli a könnyeit. Nincsen a világon annyi mákony, nem létezik olyan időbeli távolság, mely eltompítanó agyában, szívében a fájdalmas emlékezést. Gabriella ma. Ekkor öcsém felfordította az asztalt. A fiatalabb .. . aki azóta a sírban pihen. — A Rózsi anyja földjén termett az a búza, amiből sütöttétek azt a kenyeret, miért nem adtok neki? — kiáltotta. Nem kellett nekem akkor már belőle: Úgy léptem ki a házból, hogy eltompult bennem minden érzés. Még a fájdalomé is. Talán egyenesen egy kútnak megyek, ha öcsém kerékpáron utánam nem rohan és egy kis tarisznyát nem nyom a kezembe. Kenyér meg szalonna volt benne. — Úgy edd — mondta —, hogy senki meg ne lássa . . . Talán, mert éhségem csillapodott, talán mert testvéremben érző embert találtam, nem mentem a kútnak. Meghúzódtam egy faluvégi üres pajtában, de nem bírtam ki ott pár napnál tovább. December közepe volt, a hideg bizony behajszolt a faluba. Szerencsétlenségemre a kisbíró meglátott és újra elővett. Ismét megkezdődött a faggatás, kínzás, pofozás a férjem pártkönyve miatt. Hányas cipőt viselsz? - kérdezte. - Harminchatosat - mondottam. Harminchatot veretett a talpamra. — Legközelebb negyvenet kapsz, — biztatott.- Ne azéit hívjanak mindig, hogy üssenek. Adjanak inkább munkát, hogy dolgozhassam ... — nyöszörögtem. — Adjam el a testem — röhögtek a szemembe. — Nem is így mondták. Sokkal komiszabbul ... én is adok érted egy pengőt. . . — Kettőt fizetek én . .. — licitáltak, (gy csúfolódtak, mulattak tehetetlenségemen. Én meg csak zokogtam. — Nem teszek olyasmit, akármi lesz velem. Nem leszek ringyó . . Bocsánatot kérek, elkeseredésemben én sem válogattam a szót. — Pedig akkor az lesz veled, hogy felakasztunk — így a kisbíró és megmutatta nyilas jelvényét. De ha előadom a pártkönyvecskét, akkor megkegyelmeznek, ígérték. Előadtam volna akkor már akármit, úgy meggyötörtek, de hát nem volt az én uramnak pártigazolványa, vagy ha volt, előttem is rejtegette. Meg is mondtam. Ha felakasztanak, sem tudok olyasmit 4» A »0 1ЯТ ORSZÁGUL a ^ ív. ÉVFOLYAM. M. ezX* I jtJUU* я Ezek a lapok keresték az elveszett lányokat. а
