Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-01-01 / 1. szám

i

■t

. ■ f• t -. У ;/ v

,' * f 1

* t • 4 r f

4 /' .. ; f

f t vf

< /■

A szellőjárta réten innen és a hajnalkavirággal befutott kerítésen túl, volt egyszer egy kicsi ház. Ebben a házban egy simogató kezű anyuska, egy vaserős apuska, egy fényes szemű kisleány meg egy kifent bajszú cica lakott. A kisleányt Rozikának hívták. Nem volt nála torkosabb jószág széles e világon. A kamrában naponta kihalászta a befőttes üvegekből a mosolygó almát, hamvas barackot s hiába bújtak előle zacskópalotájuk legmélyére a cukor hófehér kristálykái is. Rozika rájuk talált. Történt egyszer, hogy éppen a kékpöttyös tejfölösbögrének nézett a fenekére suttyomban, s anyuka a bögre láttán csak összecsapta a kezét:

— Nini! Lába kelt a tejfölnek! Hova tűnhetett el vajon nyomtalanul? Föld alatt, víz alatt, szekrény mögött kucorog talán? Vagy éppen a nyelve tokjába vándorolt valakinek? — kérdezte és odapillantott a kislánya aranyfényű szeme közé.

— A tejfölt? Azt bizony Cicumicu lefetyelte ki. Láttam! — füllentette gyorsan Rozika és rámutatott a lába körül sündörgő cicára.

— Cicumicu? Hát akkor nesze neked! Nesze neked, Cicumicu! - mondta anyu és - csihi-puhi - alaposan kiporolta a cica bundácskáját.

Cicumicu miákolva, bánatosan futott be a szobába s ott búslakodna tán még most is, ha kisvártatva — simogató kézzel — meg nem állt volna mellette Rozika.

Am Cicumicu úgy ugrott talpra a cirógatástól, mintha valami élés csőrű mérges kiskakas csípte volna meg. Sima fehér szőre égnek borzolódott, farka összekunkorodott és fújva, sziszegve szólt oda Rozikának:

— Miau! Miau! Ilyen csúfság nem esett még rajtam, mióta Cicumicu a nevem! Elagyabugyáltak miattad, mint valami rossz, pákosztos lurkót. Dehát — várj csak! Nem oda Buda! Megbánod te még a füllentgetést keservesen! Ha így megy továbbra is, a csodálatos, c-anyfényű lámpáskáidnak bekoppan majd a fedelük s akkor meglátod, mi lesz — mondta és villogó, haragos szeme zöldesen parázsló szikrácskákat szórt a szoba sötétjébe.

— De hiszen nem vagyok én jánosbogárka, hogy világítsak. Nekem nincsenek lámpácskáim sehol — nézett végig magán Rozika.

— Miau! De vannak! Majd megtudod, hogy* vannak! - vetette oda Cicumicu nagy kurtán és nem szólt többet egy kukkot sem.

Rozikának pedig majd az oldalát fúrta ki a nagy kíváncsiság s reggelre kelve mindenütt keresni kezdte a csodálatos lámpásokat. Dehát azok bizony — mintha csak a föld nyelte volna el őket — nem voltak sem a szoba sarkában, sem az ágy alatt, sem a szekrény mögött.

— Itt! Itt lesznek biztosan — gondolta aztán Rozika, amikor a konyhába ért és kutató tekintete az asztalra röppent. Ott azonban aranylángocskák helyett friss kényérlángos illatozott és láttára a kisleány úgy elfeledkezett a lámpácskákról, mintha sohasem hallott volna róluk. Kezébe vette a ropogós tésztát s addigaddig nézegette, szagolgatta, forgatta, amíg — volt-níncs — mind megeszegette.

Ekkor toppant be a konyhába anyuka.

— Nini! Eltűnt a lángos! Nem láttad, ki vitte el? — kérdezte pákosztos kisleányától.

— De igen! Láttam! A. . . a szél kapta fel. Ö röpítette ki az ablakon! — füllentette Rozika és bátran szembe akart nézni anyuval. Am hiába pillantott az ajtó felé, ahol anyu állt. Nem látott egyebet, mint sűrű, fekete sötétséget. Szemére rácsukódott a seprűpillés szemhéj s az alá nem jutott be fénymorzsika egy makulányi sem.

— Bekoppant! Bekoppant a lámpáskáim fedele! Azért van ilyen sötét biztosan — dobbant hirtelén egy ijedt-gyorsat Rozika szíve s a kislány riadalmában hangosan elkiáltotta magát:

— Nem a szél vitte el a lángost! Én ettem meg mind — csendült a hangja. És mintha csak bűvös-bájos varázsigét mondott volna! A konyhában kivirradt újra és fényes sugárzás támadt, A világosság kellős közepén pedig anyu állt és komolyan nézett dobogó szívű kisleányára:

— Gondoltam én mindjárt, hogy te etted meg a lángost, Rozika! Ha semmi más, de a szeme, ez a kék, zöld aranyfényű lámpás, aminek a füllentés súlya alatt lecsukódik a fedele, mindig elárulja a gazdáját. S te nem bírtál a szemembe nézni az imént — ingatta fejét anyu.

Rozika pedig azt sem tudta, hogy a jobblábáról a balra álljon-e, szóljon-e vagy ne, sírjon-e vagy nevessen. Csak egy valamit tudott ebben a pillanatban egész biztosan. Azt, hogy az aranylángú lámpáskáknak soha többé nem fog a füllentés súlya alatt bekoppanni a fedelük. Még akkor sem, ha a kamrában mind megmarad a hamvas barack, mosolygó alma, s a konyhaasztalon nem egy, hanem egész tucat lángos illatozik majd.

RÉNYI MAGDA

a nége a baba

csohány

GABRIELLA:

18

Mert kérted tőlem, kicsi lányom, a néger babát megveszem.

Szeresd nagyon, minden babád közt a legkedvesebb ez legyen Vigyázz rá, kincsem! Kicsi. Árva. öltöztesd fel meleg ruhába.

Mikor ebédelsz, ültesd szembe, és öt etesd meg legelébb.

Ha szomorkcclik, dúdold neki a gólya-gólya-gilicét. - Mikor jókedvű, örülj vele, s vidd játszani a sétatérre.

Ha unatkoznék, szórakoztasd.

Van képeskönyved meseszép, mutasd meg, milyen furcsa szerzet a sivatagi teve-nép, s az oroszlán, hogy ugrál, ásít, s majomfiók hogy cicázik.

Mondd el majd neki, nemsokára megnézzük együtt Afrikát, édes banánnal várnak ott ránk a vidám néger kismamák, vigasztald addig kisbabádat: elkergetjük a fasisztákat!- Ha nagyobb leszel, jobban érted a kicsi néger bánatát. ,.

Most vidd aludni, várja készen a frissen vasalt babaágy.

Aztán te is hess! Be az ágyba, s álmodban készülj Afrikába