Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-04-15 / 8. szám

LENIN gyefmáfafa Arról az időről beszélek most nektek, gyerekek, mikor Vlagyimir IIjics Lenin, a mi nagy vezérünk, a világ egyik legna­gyobb embere még kisfiú volt és család­ja körében élt. Páratlan szerencsét jutta­tott nekem a sors: nemcsak tanúja, hanem részese voltam Lenin gyermekkorának és ifjúkorának: közös játékok, közös élmények és szórakozások kapcsolták össze rokoni életünket. Lenin anyja és az én anyám testvérek voltak. Magam előtt látom a nem magas, jó­kötésű, zömök gyereket, világosszőke, köny­­nyen kunkorodó, szokatlanul puha hajával domború homloka fölött. Látom szikrázó, néha huncutul hunyorgó gesztenyebarna szemét; idézem bátor, határozott, élénk, de nem hebehurgya, néha az élességig pajkos természetét, mely azonban sohasem ment át durvaságba. Vitorlavászon ruhát viselt nyaranta és válláracsapott gimna­zistaköpenyt. Ilyen volt a gyermek Lenin. Beszédes, de nem fecsegő, tökéletes megfigyelő­képességű és rendkívül éleseszű. Minden helyzetben feltalálta magát, zavarba so­hase jött. c/l liitlah esete Vologya teljesen átadta magát a pihe­nésnek és a szórakozásnak. Amellett so­kat olvasott. Nővérével, Anyecskával, a vá­rosi könyvtárból hoztak könyveket. Anyecska egyszer nevetve kérdezte tő­lem : — Mondd csak, Kolja, nem mesélte ne­ked Vologya, milyen érdekes útja volt a könyvtárba menet? — Nem, nem beszélt róla. Miért? — Kérdezd csak meg tőle, nagyon ér­dekes ! Vologya, ha nem is mindjárt és nem is éppen szívesen, de elmesélte, hogy a könyv­tárba menet az utcán rátámadtak a lu­­dak {mindig ingerelte a ludakat). Nya­kukat nyújtogatva sziszegtek rá és neki­mentek. Amikor ez a roham túlságosan állhatatos jelleget öltött, ő a hátára fe­küdt és lábbal verte szét őket. — Miért nem bottal inkább? — kérdez­tem. — Először is nem volt botom, másodszor pedig a lábbal való védekezés szokatlan ugyan, de annál inkább beválik. Vologya rendkívül élénk és pajkos gye­rek volt; eleven, mint a szikra. De se ve­lem, se más gyerekkel soha nem vesze­kedett. Ha nem tetszett neki valaki, távol maradt tőle, vagy egyszerűen otthagyta. Soha nem verekedett össze pajtásaival, soha nem dulakodott. Ellenben, ha bár­milyen álláspontját védte, hevesen és ma­kacsul vitatkozott. Viselkedése természetes és egyszerű volt; soha nem „tolta fel" ve-Veretyennyikov zérnek magát. De fölénye szinte önkén­telenül mégis megmutatkozott. Ez a fö­lény azonban nem volt sértő, és senkiben sem támasztott irigységet. Csupán például szolgált. Különös gyermeki bájjal rendel­kezett, hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Vologya dajkája és az én dajkám föl­diek voltak — ők is családunkban éltek. Jó barátnők, a penzai kormányzóságból. Mamám mesélte, hogy ezek az öregasszo­nyok, mikor még dajkáltak bennünket, es­ténként ágyba téve neveltjeiket, kiültek a tornácra beszélgetni. A mi dadánk azt mondta egyszer mamámnak: — Dicsérem neki Vologyenkát, mondom: Okoska, arany gyerek. Varvara Grigorjev­­na meg azt feleli: „Más jó gyerek aranyos gyerek, de az én Vologyám, az brilliáns." Úgy is nevezi Vologyenkát, te kis bril­liáns. Vologya szülei a gyerekekkel hajón jöt­tek le Kazanyba, onnét aztán kocsival jöt­tek tovább. Kakuskinóba. Vasút egyik he­lyen sem volt. Vologya hacsak tehette, a bakon ült és a postakocsissal évődött: No, Jefim bácsi, ugye szalad a ló, ha suttog az ostor! Vologya általában szerette a tréfákat. A parasztok tréfamesternek nevezték. Az egyik postakocsis tubákolt. Kérdi tőle: — Miért csinálod ezt?- Mert — feleli a kocsis, tubákos sze­lencéjére koppintva - ez tisztítja az agyat. Mivel a tubákolás tüsszentéssel jár, Vo­logya ettől kezdve jó sokáig, ha valaki nagy ostobaságot mondott, csendesen meg­jegyezte: tüsszentett. 18 BÁLLÁ LÁSZLÓ: Я pionírok Leng a zászló, a kürt csillog, vonulnak a pionírok ... Félre sárkány, kishajó - köztünk lenni volna jó! Édesanyát kértem szépen, vörös kendőt vegyen nékem, vörös kendőt kisdobot, s mindjárt köztük robogok Bundi kutyám erős hátán . Rámnevetett jó anyácskám, s csak azt mondta csendesen: öt év múlva, kedvesem. Ot év hány nap - megkérdeztem, de nagyon sok, elfeledtem----­addig bizony, vén Bundi, sokat kell még aludni! Я huncut nap Jaj, de huncut ez a nap, Nézzétek, hogy kacsingat. Kikukkant a felhőből, Vajon mit nézhet fentről? Erdőt, mezőt, ligetet, Vagy a kéklő hegyeket? A kis patak is dalol, Rég kibúj a jég alól. Vége van az alvásnak, Kell, hogy munkához lássak! A szemét megdörzsöli, Sugarait keresi, S kisüt, nem vár percet se, Bizony éppen ideje. Azt nézte a vén ravasz. Itt van-e már a tavasz. А. I.

Next

/
Thumbnails
Contents