Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1959-02-15 / 4. szám
— ... különféle emberek vannak itt, mit tagadjuk, igaz? Sokan gyorsabban megértik a helyzetet, másokat előbb hátba kell vágni. Azt hiszem, most megkapták a hátbavágást, igaz? Rendben van! Látom, amott áll Szládek, nemrégiben egy kicsit hajba kaptunk, ugye, Lojzo? Ez nem számít, elvtársak! Most az a fontos, hogy megértsük: most már nem csupán a pártok közti harcról van szó. Nem, elvtársak! Ez mindannyiunkat érint, akárhogy is gondolkoztunk eddig. Mindannyiunkat, akik itt dolgoztunk és szeretjük a köztársaságunkat. Nem — nem ért bennünket meglepetés. És most — miről van szó? Arról, hogy mindnyájan és jó hangos-élesen megmondjuk azoknak az uraknak ott: így nem alkuszunk! Erre nincs szükségünk és ennek vége lesz! ügyeskedtek, feketéztek, provokáltak, most pedig elárultak bennünket . . . Mikor Patera hangosan, hogy az egész csarnokban hallani lehetett, felolvasta a határozatot, két-három jelenlévőn kívül mindenki felemelte a kezét. Halk mosolygással szavazták meg. Az internacionálé felzúgott a boltív alatt és a nyitott kapun kiáradt az éjszakába. Lassan telt el ez a péntekről szombatra virradó éjszaka. Majdnem mindnyájan bent maradtak a gyárban. A bélyegző óra a portán lassú ketyegéssel halad a februári reggel felé, a sötét udvarra hópelyhek hullanak, megcsillannak az ablakon ót a sötétbe hulló sárgás fényben. A gyár virraszt! Már reggel felé járt, mikor Patera visszatért az ülésteremből a csarnokba és a központi fűtés kihűlt csöve mellett a sarokban egy összehúzózkodott, alvó alakot pillantott meg. Vorácsek Pepi! Alla a vállára hullott, karjával átfogta a térdét. Ahogy megrázta — ébredj, Pepi, a kávé az asztalon! — Úgy hunyorgott, akár a bagoly nappal, majd felpattant és kinyújlózkodott. Ásított. Patera észrevette, hogy valami bántja. — Hát mi baj, Pepi? Az ökölvívó közelebb lépett hozzá és félrepislogva egy összehajtogatott papírt nyomott a kezébe. — Idehallgass, Jozef — ma éjszaka kitöltöttem — azt a belépési nyilatkozatot, emlékszel, ugye? Továbbadod, igen? Nem ő volt az első, aki ez éjszaka felkereste, mások is jöttek, de Paterát semmi ték és mindjárt jobban érezték magukat. Patera zsebre vágta a belépési nyilatkozatot és bólintott. Néhány órával később a gyár egész munkásságával együtt kiléptek a nyitott kapun a csípős hidegbe. Sűrű sorokban vonultak a havas úton, majd összeolvadtak a többi gyárból kivonult csoportokkal, fújták a kezüket, topogtak, dühöngtek, azzal melegedtek, Patera Vorácsek mellett — a többiek mellett. És énekeltek. sem hatotta meg annyira, mint Pepi egyszerű és határozott cselekedete. Leültek egymás mellé. Pepi megosztotta Paterával a kenyerét és a disznósajtját, amelyért este hazaugrott az édesanyjához, egyből lenyel{Részlet Jón Otccnásek, Klemen* Gottwald államdíjjal kitüntetett cseh író ,,Brych polgártárs“ című regényéből. Ez a regény 1948 februárjának eseményeit, a sorsdöntő napok előzményeit és következményeit, túlfűtött hangulatát és a különböző társadalmi állású emberek állásfoglalását tárja elénk.) Még nem ocsúdott fel mindabból, amit az imént átélt. Csak most döbben ró, hogy egy szempillantás alatt átélte mindazt, ami azon a végzetes estén történt, s arra gondol, hogy a csillés most már halott volna, ha nem segít rajta, s jómaga megszabadult volna a vádló tanútól. Hirtelen maga előtt látja, mi vár most rá. Letartóztatás, bírósági ítélet, kicsapás az iskolából, börtön. Gondolataiból a csillés hangja zökkenti ki. — Mit állsz itt, mintha elszállt volna belőled az élet? Ne bámulj rám olyan rémülten, ne félj, nem jelentlek föl, bár tudom, rosszul teszem. Kvittek vagyunk. Azon az estén gyalázatoson leszoptam magam, úgy kellett nekem, miért rúgtam be! Ne gondolj rá többet te sem, ne citerázz itt nekem. Maliva hálásan pillant rá.- Maga . .. maga igazán hallgatni fog? kérdezi sírás hangon. — Nem szoktam a szavam visszaszívni, ne félj már, - feleli a csillés és a kezét nyújtja, — de Ígérd meg, hogy ezentúl békét hagysz az embereknek . . . Mielőtt Maliva felelhetett volna, Závara mester lépett hozzájuk.- Ti talán arról értekeztek, hogy hová menjetek szórakozni ma este? Az a kisiklott csille meg mit keres a homokgödörben? Maliva válaszolt, s szenvedélyes, heves hangja meglepte a pallért. — Mester úr, mondanom kell valamit. Történjen bármi, nem titkolhatom tovább. Hallgasson meg, aztán tegye, amit jónak lát. Zavara megdöbbenve hallgatja a fiút. A diák sorjában elmondja, hogyan találkoztak először a csilléssel, s hogyan kerültek össze ma megint. — Most mindent tud. Vállalom, amit tettem, ha kell, a vezeklést, a büntetést is. Amióta idekerültem, más szemmel nézem az életet. Hiába próbáltam megjátszani, hogy nem érdekel semmi, ami körülöttem történik, hogy az maradok, aki voltam. Ma végre megszületett bennem az igazság. Értse meg, egy ember életét mentettem meg. Én, aki gyilkolni akartam . . . Visszamegyek Prágába, bevallók mindent. Ha elég bátorság volt bennem a rosszra, most bátrabbnak kell lennem, hogy ismét jó emberré váljak. Závara hallgat, aztán megragadja Maliva kezét, megszorítja s így szól:- Igen, térj vissza Prágába, de nem mész egyedül, elkísérünk mind a ketten. Holnap reggel indulunk. IV. A tárgyalás véget ért. A zsúfolt teremben az emberek kerülték egymás tekintetét. Mintha fölöttük mondtak volna most ítéletet, szülők, tanítók fölött. Mintha ellenük mondta volna el vádbeszédét az ügyész, aki — szinte szerepet váltva, a vádlottak védőjeként - a bűntett okát firtatta, kereste: gondatlan szülők... felbomló családi élet. . . értetlenség és részvétlenség . . . tanítók, akiknek csak állásuk van, de nincs hivatásuk . . . felelőtlenül odavetett gyeplő, lelki botfülűség és vétkes kényelem Földre sütötték szemüket 'az emberek, s észre sem vették a terem sarkában álló három embert, — két férfit, s egy diákkülsejű fiút. — A bíróság felmentett, — mondta halkan Maliva, talán önök is így tettek volna, barátaim — remélem, nem veszik rossz néven tőlem ezt a szót, — de én nem tudom felmenteni magam. Ügy érzem, feltételesen maradtam szabadlábon, s ki kell érdemelnem ezt a szabadságot. Hisz megcsaltam mindenkit: a szüléimét, a tanítóimat, mindenkit, aki szeretett és törődött velem. Üj ember! Annyiszor hallottam ezt a szót, üresen kongott, akár az ócska bádogfazék. Most végre megértettem. Az akarok lenni, új ember, más, mint az a Maliva, aki nemrég ott lappangott a park sötétjében . . . Ketten eljöttek velem, ide Prágába. Nem kértem, mégis elkísértek. De most kérem, engedjék meg, hogy magukkal menjek viszsza oda, ahonnét jöttünk, a magukfajta emberek közé. Köztük hiszem, tudom, igazán új ember leszek. Együtt léptek ki a terem ajtaján. A két vállas, keménykezű munkás között a diák, aki ember akar lenni. (Vége) 15
