Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1959-02-01 / 3. szám

Nos, szánjatok szét, vérrel irt dalok1, így bocsátja útjára Hviezdoslav 32 szonettjét, hogy belezengjék és zokogják égető fájdalmát kortársai fülébe, hogy felrázzák a kábult lelkeket, hogy ostorozzák a bűnösöket és elitéljék a véres valóságot: a háborút:

Az 1914 nyarán elkezdődött négy évig tartó embermészárlásban hamis jelszavakkal fanatizált tömegek gyilkolták egymást, - akarva, - akaratlanul. - Egy egész emberéletbe sűrített tapasztalat állt már ekkor a 65 éves költő: Hviezdoslav mögött. Körülötte égett a világ s ö szülőföldjének, Árvának regényes hegyei között meglapuló Alsókubinban vett részt a harcban. Szonettek klasszikus formájába zárta az igaz ember öldöklésiszonyát, mélységes részvétét afölött, hogy:

„Torz századunk mezsgyéjén vérben gázol arcán bomlott vigyorral a halál, Zsibvásárt tart a kor gyalázatából, kultúrát hirdet s emberhúst zabái."

Tiszta szívhangon siratja az elpazarolt energiát, népe, hazája elmulasztott fejlődését: „Ó, mennyi vér özönlík szerteszét, mely erők s izmok italb lehetne, a haladásba új erőt vihetne." — Ehelyett:

„Megéltük hát a haladás torát."

Öi nem áltatják a haditudósítások világgá harsonázott győzelmi hírei. A költő látnoki erejével megtalálja az emberhez méltó állásfoglalást: gyűlölni a barbár pusztítást és felelősségre vonni a bűnösöket. „Kit ér a vád egyszer majd mindezért?" - Az embertelen „cudar önzés" a bűnös, a militarizmus, az imperializmus. Korbácsként suhog kárhoztató szava: „Te tetted ezt, páncélos szörnyeteg, dölyfös hatalmi vágy, vasöklű rém, tel Vérszomjas tigris, takarodj!

Elég volt! — Te mérted ránk rontó ítéleted: sarkad alatt bénán fetreng a béke." —

Ezt a megtiport békét várja, hívja, ezt az egyetlen elfogadható életformát, amire az emberré nemesült lénynek nemcsak joga van, - de szent kötelessége azt megvédeni.

Hviezdoslav lírai izzású sorai az együttérzés, a néppel való szoros összetartás, a közösségi gondolat kifejezői. Nem tanulmányozta Marx és Engels írásait, Lenint sem olvasta. Érthető volt ez az ő helyzetében. A századeleji vidéki városkák fülledt nyugalmát nem társadalmi, - inkább nemzetiségi problémák zavarták meg. Hviezdoslav őszintén vallásos és ösztönösen szocialista érzésű volt. Döbbenten eszmélt rá, hogy kora szörnyűségeire nem ad megoldást, még választ sem istenhite. Szocialista optimizmus és tudatos meggyőződés helyett csak óhajtott, bizonytalan formában, mint távoli eszmény körvonalazódik előtte a jövő: „S ha a pokol kiadta már dühét, ránk virrad-e a boldog, drága béke? Irgalom lép a gyűlölet helyébe és üdvözli a szent megbékülést? Igaz lesz az igaz s becsült lesz végre az emberarc s a munka verítéke?" -és Adyval együtt vallja: hogy „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad."

Forró vágya: „meglátni a béke kék egét", teljesült. - Szerencséjére nem tudta, hogy ez a béke ideiglenes volt; a holt ugar bár túlsók vért ivott" s egy emberöltőn belül az előzőnél ezerszer pusztitóbban lobbant fel a tűzvész újra. Lehet, - azért, hogy vé1 gül is megtanuljuk, hogy: „az emberélet

VERES SZONETTEK

Egyre határozottabban érvényesül s töprengéseiből Ígéretessé világosodik aggódón kutató tekintete előtt, hogy idővel „a fejlődés majd csodákat alkot"; s hogy „a jog és igazság bűvös, büszke két szó."

Megéri a szlovák nemzet felszabadulását, ő az elfogulatlan és sovinizmus nélküli hazafi. Arany, Petőfi, Madách géniuszán keresztül erős szálak fűzik a magyarokhoz is

játékok tétje nem lehet". És ma már hinnünk kell, mert úgy akarjuk, hogy: „a háborúk örökre véget érnek és porba hullnak mind a fegyverek."

Ezt a kristálytisztán hangzó békeakarást méltányolva, ünnepli a Béke-Világtanács Hviezdoslavot február 2-án, születésének 110. évfordulóján.

BÁRKANY JENÖNÉ

JOBB KÉSŐN, MINT SOHA

Amikor három évvel ezelőtt a HNB titkára a szövetkezeti elnök kíséretében meglátogatta Simon Menyhértéket azon célból, hogy lépjenek be a szövetkezetbe, Julcsa néni majd hogy seprőt nem fogott rójuk.- Kellene a földünk, ugye? Még mit nem. Olyan nincs, hogy mi belépjünk. Megdolgoztunk mi azért a tizenkét holdért az apjukommal. Amíg mi élünk, az isten sem veheti el tőlünk.- De Julcsa lelkem, - szólt bele a beszédbe Garay bátyó, a szövetkezet elnöke,

nem látod be, hogy jót akarunk?

Julcsa néni csípőre tette a kezét.- Ilyen jót ne akarjatok nekünk. Elvenni a földet „ingyér", mi? Abból semmi sem lesz. Ezt a mólé uramat már elbolondítottátok, — minden áron be akar lépni, de azért vagyok a felesége, hogy megvédjem, ami a mienk. Nekem aztán prézsmitálhattok ítéletnapig is. Különben sem érünk rá ilyesmivel vesztegetni az időt. Punktum! — Azzal beszaladt a házba és becsapta maga után az ajtót.

Simon Menyhért odakiált szégyenkezve, tanácstalanul, mert hisz ő hívta oda őket, hogy beszéljék rá az asszonyt, aztán megszólalt :- Látjátok, nem lehet ezzel okosan beszélni. - Aztán kikísérte őket a tágra nyitott rozoga kapun.

XXX

— Mit szólsz hozzá, onyjuk? — szólította meg egy derűs márciusi reggel Julis nénit az

ura. — Gergő sógorék új kerítést csináltattak vasból, bétán alappal.

— Hát aztán, — kiáltott harciason Julcsa néni, csináltassanak, arra való a pénzük.

— Nekünk is elkéne, — bökte oda Simon Menyhért. — Szétesett a sövény, a kaput is nem győzöm fódozgatni.

Julcsa néni tesz-vesz, mintha nem hallaná, Simon pedig folytatja:

— Most hozták meg Gazsóék ebédlőbútorát . . . teheti . . . szövetkezeti tag.

De erre már Julcsa néni akkorát kiáltott, hogy a macska is leugrott a polcról.

— Hallgatsz el mór a karattyolásoddal? Ki kíváncsi rá?

Csend lett, mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva.

x x

Három év telt el. Ezen idő alatt a szövetkezetek majd minden faluban gyökeret vertek.

Hallod, anyjuk, mit írnak az újságban a mi szövetkezetünkről? — Kérdezte Simon Menyhért kezében tartva az aznapi újságot. Miután nem kapott feleletet, megbátorodott és olvasni kezdte:

„Az n . . .. i szövetkezet egyike о kerület legjobb szövetkezeteinek. Tervüket jóval túlteljesítették, így nem is csoda, ha a 25 koronás munkaegységen kívül pótjutalmazásként . . ."

— Elég volt! — szakította félbe az olvasást Julcsa néni. Folyton ezzel rágod a fülem. Készülődj és megyünk.

Simon először nem értette a dolgot, s megkérdezte:

— Hová mennénk?

— Hova? Hát a községbe, de nehezen értesz! s máris öltözködni kezdett.

Elsőnek ő írta alá a belépési nyilatkozatot, aztán az ura felé fordult:

— No, apjuk, — mondta felszabadultan

nevetve, - megengedem, hogy te is aláírd, jobb későn, mint soha, s élete párjának kezébe nyomta a tollat. К. E.

A Szlovák Képzőművészek Szövetsége januárban a bratislavai Hviezdoslav téri csarnokában kiállítást rendezett Luzsicza Lajos magyar festőművész képeiből. A bemutatott olaj- és guachemunkákat a művész az utolsó két év folyamán Szlovákiában töltött vakációja alatt alkotta. A „Liptói tájképek” kiállításának anyaga a festőnek a Középső Vág völgye és az Alacsony-Tátra természeti szépségei iránti élénk érdeklődését bizonyítja, amely hangulatos technikájában is kifejezésre jut.

Képűnk Luzsicza olajfestményét, az 195Ő-ban készült „Kapátokat” ábrázolja. A festőművész bratislavai kiállítása február в-ig tart.

15