Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1959-05-15 / 10. szám
Л szaciatista kuttúca A TANÍTÓ ÉS A CSODA „Jestrabí“ ezt a nevet olvashatjuk a jilemnicei járás térképének egyik pontja mellett. S mellette a tengerszint feletti magasságot jelző 895 métert. Még nem is olyan régen, minden jel arra mutatott, hogy ez a pont csakhamar eltűnik a térképről. Nyolcvan évvel ezelőtt ennek a községnek ezer lakója volt. Ma alig számlálnánk meg benne 136 lelket s annak is a legnagyobb része öreg ember. Miben rejlik a község elnéptelenedésének oka? Már sötét este volt, amikor a szocialista kultúra kongresszusát előkészítő kulturális csoport tagjaival Jestrabí községbe indultunk. Mikor Poniklé község határában letértünk az országúiról s több mint tíz percig kapaszkodtunk hegynek fel a hepehupás úton, mindnyájan meg voltunk győződve róla, hogy rossz úton járunk. Hiszen itt, ezen az eldugott helyen már semmi sem lehet... Pedig ott mégis emberek élnek. Azon az úton, melyen autónk több mint húsz percig zötyögött a község felé, Jestrabí lakói naponta járnak napi munkájuk elvégzése után. Az út lakásuktól munkahelyükig és vissza 14 kilométert tesz ki. Mert erre autóbusz nem jár s csak néhány fiatalnak van motorkerékpárja. Munkát otthon nem találnak, s a föld? Azt mondják, hogy a község határában fenyőtobozon kívül semmi sem terem meg. Ezért a község lakói kénytelenek a völgyben levő textil- és üveggyárban megkeresni kenyerüket. Kényelmetlen élet ez, hiszen húsz év alatt- teljes 81 ezer kilométert tesznek meg csak munkába menet és vissza. Ezért ne csodálkozzunk azon, ha napjainkban, amikor az emberek élete fokozatosan mind kényelmesebbé és kellemesebbé válik, Jestrabí lakói sem hajlandóak fagyban, szélben és esőben hasonló kirándulásokat tenni. Más vidékre költözni! Jestrabí lakóinak nagy része ebben látta az egyedüli megoldást. S mégsem költöztek más városba... Ma már mindenki tudja, hogy Jestrabí nem tűnik el a térképről. A számok és tények, melyeket itt feljegyeztünk, drámai küzdelemről beszélnek. 1945-ben alig maradt itt néhány ember. 87 könyv a község könyvtárában — ez volt a civilizáció egyetlen hírnöke. A házakban petróleumlámpák pislákoltak. Négy évvel később szólalt meg náluk először a rádió. Kaptak egy régi, telepes rádiót s hozzá egy felhúzható gramofont. Ekkor rendeztek először gyermekeik számára műsoros délutánt. 1951-ben agregátot kapott a község: felgyulladtak a villanylámpák, megszólalt a gramorádió és lepergették életük első filmjét, egy némafilmet. Az iskola termében összegyűlt a község apraja-nagyja. A gyermekek szavaltak és énekeltek, az idősebbek beszélgettek. Nem egy anyóka beszél ma arról, hogy nyolc évvel ezelőtt látott először filmet. I 1955-ben, még az engedély kiadása előtt, bevezették a faluba a villanyt. Az egész falu kivonult vezetéket szerelni, villanyoszlopokat emelni, hogy rajta keresztül bejusson hozzájuk a fény és a kultúra. Így is történt, Az új kultúrotthonban, melyet alig két évvel ezelőtt építettek, a reflektorok fényében ott áll a színpad, a televíziós vevőgép előtt esténként ott szorong a falu népe, s a teremben hangosfilmet vetítenek. Ott van a gyönyörű orvosi rendelő is, melyben az orvos minden héten fogadja a falu betegeit. Ez évben röntgenfelvételt készítettek a falu minden lakójának tüdejéről. Egy éven belül a falu minden egyes lakója elvégzi az egészségügyi minimumot jelentő tanfolyamot. A folyosó másik oldalán van a könyvtár 1200 kötet könyvvel, a HNB irodahelyisége, valamint a tűzoltószertár. Minden szombaton filmet vetítenek, a műkedvelők színjátszó csoportja színielőadásokat rendez öregek és fiatalok számára, gyakran rendeznek orvosi előadásokat vagy beszélgetéseket idegen országokról és a vidék történetéről. Ismert énekesek és zenészek vendégszerepeinek a község színpadán s már megalakították a község zenekarát is. Sőt! Havonta egyszer saját újságot terveznek kiadni I Szóval Jestrabí községben olyan mozgalmas lett az élet, hogy azt nem egy város is megirigyelhetné. De a legnagyobb probléma még így is megoldhatatlan maradt. Tudták jól, hogy amíg nincsen a községben munkalehetőség, addig csupán kultúrával nem szüntethetik meg a község fokozatos elnéptelenedését. De hogyan teremtsenek munkalehetőséget?! Ügy gondolták, hogy háziipart létesítenek és fából emléktárgyakat, valamint játékokat fognak faragni. A Rokytnicai TOFA gyár gépeket is ígért, ha sikerül megszerezniük erre az engedélyt. Az engedélyt megszerezték, de a gyár nem tartotta be az ígéretét. Mi lenne, ha műanyagokat dolgoznának fel? — vetődött fel az ötlet. Ez sem sikerült. Nem volt megfelelő nagy helyiségük az ötlet megvalósítására. Tehát minden hiába . .. Ekkor egy újabb ötletük támadt: a környék gyönyörű, a levegő tiszta, jó síterepek vannak a környéken ... mi lenne, ha a községet turista központtá építenék ki? Hozzáláttak a község szépítéséhez. Megcsinálták az utcai világítást, rendbehozták az utakat s padokat helyeztek el az utak mentén. Tavaly megkezdték a betonozott fürdőmedence építését is. Szóval kicsinosították a községet s aztán meghívták a Belkereskedelmi Minisztérium képviselőjét. Az eredmény — már ez évben megkezdik az első, 150 ágyas szálloda építését, a nyáron sátortábort létesítenek a nyaralni vágyóknak s már folynak a tárgyalások újabb turistaberendezések létesítéséről. Szóval — kiszámították, hogy egy éven belül megteremtik a lehetőséget nemcsak az ott élő 136 ember foglalkoztatására, de megélhetést teremtenek további 250 embernek is. Csoda? Akár annak is nevezhetnénk. De emberi erővel és kitartással létesített csodának. S csodára itt a hegyek között még ma is szükség van. Mert itt semmi sem megy könnyen. Például a mozival is elég sok probléma jár. Másutt a filmért csak ki kell menni az állomásra, vagy pedig az autóbuszmegállóhoz. Jestrabí községben nincsen sem állomás, sem pedig autóbuszmegálló. Itt a hátukon cipelik a filmet Poniklé-ból Jestíabí-ba. Minden filmmel 28 kilométert tesznek meg gyalog, mert az outóbuszjáratot még eddig nem sikerült kiharcolniok. De a kultúrházat a tervezett 400 000 korona helyett 80 000 koronáért építették fel. A többi költséget önkéntes munkával takarították meg. Ilyen kitartóak és szorgalmasak ott az emberek. Mikor a bürokratákkal folytatott harcaikról s arról beszéltek, hogyan jártak Liberectől Hradecen, Pardubicén át Prágáig és Kladnóig, míg végül sikerült megszerezniük a kultúrház felépítéséhez szükséges traverzeket, az emberben önkéntelenül is felvetődött a kérdés: mi vezeti és erősíti őket, hogy nem hátrálnak meg a megoldhatatlannak tetsző problémák és feladatok előtt sem? A felelet igen egyszerű: a jobb élet utáni vágy. S ezen kívül még valaki. Jestrabí község minden lakója arra a kérdésre, ki a község jó szelleme, minden jó ötlet szülőatyja, a munkálatok szervezője s a haladás lelke: gondolkodás nélkül válaszolná: a tanítónk. Ekkor tudatosítottuk magunkban igazán, mit jelent a társadalom számára a tanító, ha munkáját nem állásnak, de hivatásának tekinti. Jestrabí község tanítója tíz évvel ezelőtt költözött ide. A felesége Párizsban született, de igazi otthonuknak Jestrabí községet vallják. Hiába akarják őt a felsőbb szervek, jutalmul a jó munkákért, igazgatónak kinevezni a harachovi nyolcéves iskolába. Nem megy el ebből a községből, ahol minden ember és minden ház a szívéhez nőtt. Frantisek Kubka író és érdemes művész, kultúrcsoportunk vezetője így búcsúzott a község lakóitól: Most, amikor saját szememmel győződtem meg arról, mire képes egy község, ha a saját erejére támaszkodva nagy terveket tűz maga elé, hiszem, hogy itt valamikor nagy turistaközpont alakul ki. S ha valamikor itt, ezen a helyen a szállodák sokasága fog emelkedni, ne feledkezzetek el szobrot emelni a község,terén. A népért dolgozó, a népért élő tanító szobrát. LADISLAV DANES, a Csehszlovák Televízió prágai stúdiójának dolgozója.
