Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1959-04-01 / 7. szám

□ Italában kevés szó esik róluk.

Mert minek is emlegetni az emberi szerencsétlenséget? Minek gondolkozni azon, vajon milyen életet él az, aki sosem látta az azúrkék eget, a hófedte hegycsúcsokat, a nyári naplementét? Aki sosem állt még gyönyörködve a vadvirágos mezőn, s aki sosem látta azt a bánatos arcot, melynek oly gyakran hallotta féltő terelését: - Erre kicsim, itt vagyok!

Homály, örökös homály mindenütt? Mégsem. A sötétségen át utat tör egy parányi fény, gyönge napsugár hatol a homályba. S így már lehet, már érdemes élni

„ . . , Nagy parádé van ma nálunk, mert mindnyájan kígyót játszunk . . ." visszhangzik a folyosón a kis dal, s valóban, ügyesen siklik a kígyó, megkerül asztalt, széket, kályhát, ajtót. A feje Oravczovó tanítónő, teste hat kisleány, a farka két kis legény. - Tanító néni, ki jött be, ki köszönt? — válik le gyorsan a kígyó farka —, nem ismerem ezt a hangot.

Amíg feleletet kap, megnézem a nyolc gyereket, öt—hat évesek, vidámak, élénkek- és vakok. Vége a játéknak, asztalhoz ülnek. Egyik sem keresi a helyét, biztonsággal helyezkedik el. Nekilátnak a munkának. — A babot szedjük a dobozba, a magot az asztalon hagyjuk — ismétli Nagy Terézke a tanítónő után. Kezük fürgén mozog, versenyre megy a játék.

— A tapintás és fi hallás az, amely legjobban pótolhatja látásukat. Ezért már nálunk, az óvodában is erre irányítjuk a vak gyerekek ténykedését, szórakozását és játékát. A lőcsei nyolcéves vakok és rövidlátók iskolája mellett ez évben nyílt meg az óvoda. Egyelőre nyolc tanítványunk van- vezet végig a helyiségeken Oravczová Katarina tanítónő. Lépéseinket a babszemek egyenletes koppanása kíséri. - Értelmes, okos gyerekek, csak egyiken veszünk észre szellemi lemaradást. De ez talán az otthoni nevelés hatása, és csakhamar ő is haladhat a többivel. Biztos már a jórá-A plasztikus térképen otthonosan mozog a tanulók keze.

í

9

m

suk, öltözni és étkezni tanulnak, ismerkednek a tárgyakkal. Az iskola már nem lesz nehéz számukra.

Az iskola. Nyolc évfolyama és egy előkészítő tanfolyama van. A tanulók, mint minden iskolában, vidám zsibongással töltik meg az ódon folyosót. Kettesével sétálnak, beszélgetnek vagy ismételik a feladatot. Biztonsággal szaladnak le a lépcsőn a tízóraiért.

— Ezek már nem azok a szerencsétlenek, akik képtelenek voltak az önálló életre, akik a család és a társadalom terhére voltak valaha. Végül is a vak gyermek ugyanolyan — bizonyos esetekben még fokozottabban - fejlődőképes, mint a látó. Az általános ismeretek megszervezésével öntudatossá, magabiztossá válik, képességei kibontakoznak. És ezt csakis az iskola adhatja meg számukra. Nagy kár, hogy ezt még mindig nem érti meg sok szülő — mondja el nagy gondját Stefan Soltés igazgatóhelyettes, aki már 1942 óta tanít ebben az iskolában, akinek hangját nagyon jól ismerik a tanítványok. - Nem adják a gyermeket kellő időben az intézetbe, s micsoda kárt tesznek saját gyermekükben! Van, aki félti őket az iskolától, s van olyan is, aki szégyelli vak gyermekét — isten büntetésének tartja és ő bünteti a legkegyetlenebbül azzal, hogy otthon, о kemence mellett tartja testi és lelki sötétségben. Meddig tart azután, amíg egy ilyen kis jószág megtanul emberileg élni! S itt, ebben segíthetnek a nemzeti bizottságok, a nőbizottságok. Ha tudnak vak gyermekekről, intézkedjenek, segítsenek, hogy eljussanak a lőcsei óvodába, iskolába. Hisz a világtalanok számára tulajdonképpen az életet a boldogulást jelenti ez az intézet.

Igen, Életet, magabiztonságot, egzisztenciát jelent számukra a lőcsei intézet. Kezdve az előkészítő tanfolyamtól, ahonnan Drablová Mária türelmes munkája után az első osztályba kerülnek. Itt Alzbeta Kosiarová vezetésével tanulnak meg írni, olvasni. Itt ismerkednek meg azzal a hat ponttal, amelybe tömörül egész életük, amellyel 134 évvel ezelőtt Luis Braille megnyitotta

számukra a művelődés lehetőségének kapuját a pontírás bevezetésével. A hat pontot hatvanháromféleképpen lehet módosítani, betűket, számokat, kottákat képezni segítségükkel. E hat ponton keresztül ismerik meg anyanyelvűket, irodalmunkat, a számtant, biológiát ... és az életet. Ezen keresztül értik meg, miért lehetnek ma ilyen jól felszerelt intézetben, miért foglalkozik velük annyi türelmes, szeretetteljes nevelő, miért készülhet az iskola nyomdájában a sok tankönyv, meséskönyv és regény, hogy miért mehetnek nemzetközi sportviadalra.

Mert a tanulás és munka mellett bó alkalom nyílik a szórakozásra is. Nyáron kirándulnak, tájékozódnak a városban, télen korcsolyáznak, sőt jégkorongoznak. A gumikorongot konzervdoboz helyettesíti, de a mérkőzés így is nagyon izgalmas. A leányok kézimunkáznak, varrni és főzni tanulnak, s mindnyájan készülnek az életre. Mert a nyolcéves iskola elvégzése még nem jelent pontot az életükben. Aki akar, tovább tanulhat, főiskolai végzettséget szerezhet. Sokan a lőcsei tanoncotthonban maradnak. Kefekötők és kosárfonók, szövő- és kárpitosmesterek kerülnek ki a hároméves iskolából. Sokan telefon-tanfolyamon vagy masszőr-tanfolyamon vesznek részt. Egytől egyig egyenrangú partnerekké válnak. Emberek, akik dolgozni tudnak, akik nem szorulnak senki könyörületére és szánolmára.

Ezt akartuk tulajdonképpen mondani. Csak néhány sort írni azokról a gyermekekről, akiket a természet megfosztott ugyan a látástól, de akikkel ezt társadalmunk, az emberi szív és tudomány feledtetni akarja. Arról, aki nem látja ugyan az égboltot, de tudja, micsoda sorsdöntő újdonságok tere a világűr, aki nem látta ugyan a virágos mezőt, de illatos csokorra! várja kedvesét munka után, aki nem látta ugyan édesanyját, de dalával, művészi zongorajátékával köszöni meg fáradozását.

Arról az emberről akartunk írni, akit vaksága sötétségre Ítélt, de akiknek életéből lassan eltűnik a homály. S azokról, okik ezt áldozatos ténykedésükkel elősegítik.

ÚJVÁRI MAGDA Fényképezte: LISICKY

Vízvári József maga sem lát. Tavaly végezte el a bratislavai pedagógiai főiskolát, s most itt tanít.