Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1959-03-15 / 6. szám

Akubáni nap nem fukarkodik fényével, melegével. Meg is látszik ez a kerteken és az egész határon. Gyümölcstől terhesek az ágak, bőséget Ígér a föld - sok lesz a munkaegység, egyes kolhoztagoknak pedig az ,,Aranycsillagot'' hozza majd az ősz.

Nemcsak a korovkai járásban, de az egész krasznodari vidéken ismerik a Kirov-kolhoz szülőotthonát. Lombos fák vetnek hűs árnyékot az épületre. A nyitott ablakokon bekandikálnak a barackfák s ha mozdul a szellő, zsongó muzsikával álombaringató csöndes susogással sóhajtanak a falevelek.

Az ebédutáni pihenés alatt lassan kinyílik az ajtó és megjelenik a küszöbön a nővér.

— Ismét magához jöttem, Afanaszevna, — mondja halkan az egyik anyának. — A férje küldi a csomagot és a virágcsokrot. Nagyon aggódik magáért. Kérdezteti: milyen cukorkát hozzon?

Afanaszevna Ljahovec lassan felkönyököl. Már nem fiatal az arca, de a boldog mosoly csodálatosan megszépíti.

— Mondja meg neki, nővérke, hogy semmire sincs szükségem ... És ne nyugtalankodjék ... - suttogja.

Visszafekszik a párnára és elgondolkozik. Huszonöt éve élnek együtt, de még most is úgy szeretik egymást, mint az első években. Felidézte azt a pillanatot, amikor hosszúhosszú háborús évek múltán ismét találkoztak. Milyen boldogan ölelte magához a férjét. Aztán kipirulton, csillogó szemmel, büszkén mutogatta az apának a gyermekeit. Büszke volt férje katonai kitüntetéseire, de éppen ilyen büszke volt Ivan Ljahovec is a feleségére.

Nemsokára belép az orvos és a csecsemőgondozásról beszél az anyáknak. Afanaszevna újszülött kislánya pisze kis orrocskáját, finom szempilláit nézi. Nem nagyon figyel

.........-■-«& '.'4', - ^ ,-%L'

az orvos szavaira, hiszen nem újonc ő már: öt gyermeket nevelt eddig a szovjet hazának. Csak akkor kezd figyelni, amikor az orvos a jövendőről beszél; amikor azt mondja, hogy vigyázni kell ezekre a csöppségekre és okosan nevelni őket, mert hiszen nekik már az a boldogság jut majd osztályrészül, hogy a kommunizmusban éljenek. Az első naptól kezdve erre a csodálatos, holnapra kell előkészíteni őket.

Néhány nap múlva a szülőotthon bejárata előtt megáll a kolhoz Pobedája. Ivan Pantyelejevics Ljahovec, a kolhoz gépésze gyengéden kariára veszi a pólyósbabát.

— Alszik a kis pisze! - mondja, majd feleségéhez fordul: „Szóval - Kalavgyija lesz a neve?. . . No, de siessünk, türelmetlenül várnak otthon a gyerekek."

Amikor megérkeznek, a kapuban áll az öt gyerek, ünnepi külsőt öltött a ház, a szobák ragyognak a tisztaságtól. A nagyanyó meghatottan veszi karjába legfiatalabb unokáját. Számszerűit ez már a tizenötödik.

— Gyerünk, lányok. Mindent az asztalra a kemencéből. Gazdasszonkodjatok. Te pedig, mama, pihenj.

Ebéd közben komoly megbeszélés folyik: kit hívjanak meg komának, komaasszonynak. A gyerekek is megteszik javaslataikat. Ez már így szokás a Ljahovec-családban: mindenben együtt döntenek.

— Nogyszerű család vagytok, szépen fogadtátok anyátokat, - dicséri a gyerekeket ebéd után nagyanyó. Az anya már pihen, alszik a csecsemő is. - Engem bizony nem így fogadott nagyapátok. „Nekem kozák kell, te pedig újra lányt hoztál a házba!" - támadt nekem, ha lányom született.

Vasárnap kora reggel már talpon van a három kislány és a fiúcska. Segítenek az osszonynépnek a nyári konyhában.

— Na gyerekek, hagyjátok abba a főzőcskélést! — lép be a konyhába apjuk. — Jakov fiam, hozd a facsemetét. Fát ültetünk Klavgyija születése tiszteletére.

A kertbe érve megkezdődik a szorgos munka. Jakov és a hároméves Gálja apja körül tesz-vesz. Valentyína pedig elszalad vízért, mert meg kell majd öntözni a földet.

Hadd legyen erős, egészséges és szép ez a fa, mint a mi Klavánk! — mondja édesapjuk.

Lassan gyülekezni kezdtek a vendégek, s egymás után rejtik az ajándékokat a fedeles kosárba. A kis Gálja igen kíváncsi, de diplomatikus egykedvűséget színlel, amikor megkérdezi a 70 éves Babies apót:

— Mi mozog ebben a kosárban?

— Ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel, — mosolyog az öreg kozák.

Gépkocsi fordul az udvarra: megjött Tretyjokov, a kolhozelnök. A kolhoz ajándékaként, fonott gyermekkocsit, sok játékot, rengeteg süteményt és cukorkát hozott.

A kerti asztalok körül már koccannak a poharak, isszák a zamatos, napsugárszínű kubáni bort. Az első pohárköszöntőt a kolhoz elnöke mondja. Először kicsit furcsának tűnik, hogy ezen a meghitt családi ünnepen így beszél:

— Fél év telt el, hogy egyesítettük kolhozainkat . . .

— De Trofim I Ez nem kolhozgyűlés, - suttogja zavartan az elnök felesége.

— Miért zavarod? - türelmetlenkedik Babies apó. — Csak beszélj, KirillicSl Ábrándozz, hiszen már nincsen is olyan nagyon messze az a jövő, melyről szólni akarsz. . .

Az elnök tovább folytatja a kolhoz munkájáról beszámolóját, de a bölcső felé fordulva beszél a ragyogó jövőről, a szovjet haza boldog jövőjéről.

— Régebben a kozák családban valósággal szerencsétlenségnek számított, ha lány született, - veszi át a szót Babies apó. - Úgy nőtt fel a családban, mint a kutyatej. Taníttatni? Ugyan minek? Tudjon bánni a fakanállal, piszkavassal és tisztelje urát, mint a püspököt. Most? Bizony megváltozott azóta a világ. Kívánom, hogy Klavgyija Ivanovna Ljahovec kubáni kozáklány jó lánya legyen a szovjet hazának, — mondja Babies apó, aki valamikor kozákkarddal a kezében harcolt a szovjet hatalomért. A megszállás évei alatt sok borsot tört a németek orra alá,, nem egyszer a „Kommandatura" ajtajára ragasztotta a röpcédulákat.

Egymás után hangzanak el a pohárköszöntők. Marija Muhortova megigazítja ,,Aranycsillagját" és elmondja, mivel érdemelte ki ezt a szép kitüntetést. Hasonló kitüntetést kiván Klavgyijának is. Poltavszkij, a harmonikás nyolc gyermekéről beszél, akik közül már három Moszkvában tanul. A ta nítónő azt kívánja, legyen a kislányból ta nítónő. Jacun traktorista már traktoroslánynak szeretné neveltetni a kis Klavgyiját, Szerigyenko kertész már megjósolja, hogy a kislányból növénynemesítő lesz, de az orvosnő már határozottan tudja, hogy az újszülött majd feltétlenül az orvostudomány iránt érdeklődik.

Babies apó az ajándékkosár felé lép, felhajtja fedelét s kivesz onnan két fehér galambot.

— Én hetvenéves vagyok, a kislány hét napos: mind a ketten sokáig akarunk élni.

u