Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-01 / 5. szám
I/ I / ^ övi) A.Xyj и Л Múltkoriban látogatóban voltam egy kedves családnál. Nem régen ismerem őket. Szép lakás, tisztaság, szíves vendéglátás tette kellemessé ottlétemet és két édes gyermek, akiket egy idő múlva a nagymama, egy bájos, őszülő, de még fiatalosan mozgó asszony, átvitt a másik szobába lefektetni... Milyen szerencsések, hogy a mama itt lakik maguknál - fordultam a fiatalasszonyhoz -, ellátja a gyerekeket meg a háztartást. Minden gondot levesz a vállukról.- Ó, igen, de hiszen ez természetes, a mamának már igazán nincs más gondja, a többiről magunk gondoskodunk — mosolygott férjére. Csak az a baj, hogy a mamának még két fia is van. Néha nem lehet vele bírni, hirtelen — se szó, se beszéd — összecsomagol és elutazik azokhoz. Akkor elfelejti, hogy kötelességei vannak. — Csak nem veszik tőle rossz néven? Egy anyának mindegyik gyermeke egyformán kedves. — De azoknak úgyis van segítségük. Egyik bátyáméknól nincs gyerek, a másiknál meg ott lakik az özvegy rokonuk, úgyhogy ott nincs is rá szükség. De a mama itthon is nagyon furcsa . .. — Mennyiben? — figyeltem fel.- Néha napokon keresztül szó nélkül jár-kel, ha a gyerekek alusznak, bemegy a szobájába. Előkészíti a vacsorát, de nem ül le velünk enni. — Talán megbántódott valamiért? — De ugyan kérem, erre igazán nincs oka, mindene megvan, ami csak elképzelhető. De hát már ez igy van, az öregektől sokat le kell nyelni... _ Ebben a pillanatban bejött ауиЦоуmama és egy Ö édessij^mérí« helyezett az asztalra, majd fordul«1- Kóstolja nii /lemfog a kislónyonmtflrméc/ gyednekkorb óta a legkedvesebb ál0P\.Foa]£n csak nSezcu kedvesem ^»jzolt és Közelebb tóLte elém a tálat. * Azonnal kivettem^^Sf;sreíetet és beleharaptam.- Pompás! — kiáltottam őszinte elragadtatással — már régen nem ettem ilyen jót. Pedig én sem vagyok ügyetlen a sütésben. A kedves asszony szeme felcsillant:- Akkor tessék, vegyen még és ha akarja, odaadom a receptet is. Nagyon egyszerű, csak a krémnél kell ügyelni, mert egész tojásokkal kell főzni és ez a tűzön ...- Ugyan, mama, ne gyere elő mindig a receptjeiddel ... kit érdekel az? - szólt idegesen a fiatal asszony, majd hozzám fordult. - A mamának olyan nagy dolog egy ilyen sütemény. De mit szól a pénteki premierhez? Láttam, hogy szintén ott volt a földszinten, de mi páholyban ültünk és nem is üdvözölhettem. Utána még elmentünk a társasággal a Devínbe, kicsit táncolni ... És csacsogott a fiatalasszony, mialatt én lopva a nagymamát figyeltem. Csendesen elővette kötését és sebesen forgatta a tűket. Egy idő múlva feltűnés nélkül kiment a szobából, mintha még valamit be akarna hozni, de nem tért vissza többé. Magam sem maradtam soká. Az a szép tüllfüggöny, mely egy ideig eltakarta előlem a valóságot, fellibent és amit mögötte láttam, elriasztott. Néhány napra rá egy belvárosi bőrüzletbe vitt az utam. Legnagyobb örömömre a kedves nagymamát is ott találtam.- Az unokáimnak vásároltam játékokat - mondta szinte gyerekes mosollyal - és most a kislányomnak választok estélyi táskát. Új, ezüstszürke ruhát csináltatott és ilyen színű még nincs neki, hát meglepem vele, úgy örül az ilyesminek. önkéntelenül a nagymama táskájára néztem. Nem kopott, de már rég divatjamúlt fekete táskát viselt barna kabátjához. Rátettem kezem az övére:- Ne ezt vegye, asszonyom, hanem azt a barnát ott — és egy fínombőrű táskára mutattam. — Mondom, estélyi ruhához kell a kislányomnak — szólt meglepetten. — Nem is neki, hanem magának vegyen, meglátja, milyen öröme lesz belőle. Zavartan nézett rám.- Minek az egy ilyen öregasszonynak, megfelel nekem a régi is. Meg, tudja kedvesem, ők olyan jók hozzám . . . — Nem jók — feletem röviden. Lesütötte a szemét és kicsit megrándult a szájaszéle. — Mért mondja ezt? — Mert ez a meggyőződésem. Az elárusítónő türelmetlenül szólt közbe: - Becsomagoljam, kérem, ezt a táskát? Mert sokan várnak. »Nem, majd visszajövünk és kiválasztunk jeTS/násikat — mondtam és meggátolva jnindelT^«ftjfertfttést, belekaroltam a nagy- Aaijxlba ésfcel^gytuk az üzletet. Egy ideig szótlanul mArtüpti^gjymós mellett. V- MondjorLéfi kéym, miadgnt, ami önnek fA\<cSZÓItfmTi. — hl^andtan etrupndhatja, nem «IWfvissza a bizalmával. EngVm érde“л гесв^Ц^Ь-а jerenje, sőt a ipdoje is. — Én mindig jó voltarr^jMífajuk - szólt csendesen es az aszfaltra szegte tekintetét. Azt sejtem. Sőt nagyon is jó.- Egész életemben kiszolgáltam őket, az uramat is meg a gyerekeket... N em feleltem. Befordultunk egy mellékutcába. Lépéseink lassan kongtak a kövezeten. Jó idő tellet bele, míg újra beszélni kezdett. Szaggatottan, mint valaki, aki már nogyon régen nem beszélt a maga érzéseiről. — Nekem most sem sok a munkám, megszoktam és azt se gondolja, hogy én hálát kérek mindazért, amit tettem ... Két fiam is van még ... Mind tanult ember, megállják a helyüket... Szép fizetésük van, nincs szükségük már rám ... De néha úgy érzem, mintha idegenek között lennék ... Nem tudom, miért van ez így, hiszen ha valami bajuk van, nekem az éppen úgy fáj, mint mikor kicsik voltak... Csak rohanok hozzájuk ... és akkor, higgye el, el is felejtem, hogy tőlem ... tőlem soha nem kérdezi senki, hogy: — Mondd, mama, neked mi bajod? . .. Tudom, hogy én nem vagyok olyan művelt, nem is vagyok olyan társaságba való, mint ők ... Istenem ..., hiszen én nem u akarok rójuk panaszkodni ... de hányszor intenek le, ha el akarok valamit mondani... Valamit, ami az én életemet kitöltötte ... Úgy megszégyenítenek ... Sokszor úgy érzem, semmi értelme sem volt az életemnek .. . Azért utazom el néha egy másik gyermekemhez. . ., mert nagyon vágyom egy kis megértésre ... Igen, amíg az ajándékokat átadom, addig örülnek. Azután megint csak egyedül maradok. Igy bolyongok egyik gyerekemtől a másikhoz ... Biztos bennem van a hiba ...- Biztos - feletem visszatartva kitörésemet, ismerve az anyák ki nem fogyó szeretetét —, de ezen könnyen lehet segíteni. — Hogyan? — kérdezte és rámvetette könnyes szemét. — Mondja meg a gyerekeinek, hogy milyen tiszteletlenek, kíméletlenek és önzők.- Minek mondjam, kedvesem, nem lehet azt követelni. Aztán meg nekem nem volt és most sincs más gondolatom, mint ők, akárhogy is nem érdekli őket az, ami nekem fáj Éppen az a baj, hogy nem volt és nincs is más gondolata, csak ők. Ne féljen, nem mondom, hogy a helyzet menthetetlen, de nem tudom, lesz-e elég ereje arra, hogy megtegye, amit egy barátnőm évekkel ezelőtt megtett és ma egy kiegyensúlyozott ember. - Mit kellene tennem? - Elhagyni a gyerekeit. Ügy nézett rám, mintha valami nagy bűnre akarnám rávenni.- Értse meg, asszonyom, nem végképpen otthagyni őket, erre, azt hiszem, nincs szükség, csqk éppen rendezkedjék be úgy. mint aki az életében vállalt kötelezettségeinek már becsülettel eleget tett. Igaz, hogy egy nagy hibát követett el gyermekei ellen és ezt sürgősen jóvá kell tenni...- Mit? Elfelejtette megtanítani őket arra, hogy önt is embernek nézzék, önző és kíméletlen emberekké korcsosította őket, most próbáljon fordítani a kormányon. Annál is inkább, mert a társadalom szempontjából is hibát követett el evvel a módszerrel, mert kétlem, hogy az olyan emberek, akik anyjukkal így bánnak, megbecsülnék embertársaikat. Tehát elsősorban törődjön magával, ne a lányának vegyen még egy estélyi táskát, ne a fiának tegye gondtalanabbá az életét, hanem keressen hasonló korú és érdekkörű társaságot, olvasson jó könyveket, meglátja, sok értékes embert talál majd közöttük. Éreztesse gyermekeivel, hogy rajtuk kívül is vannak vágyai, céljai. Nem sok idő telik bele és a fiatalok maguktól is rájönnek hibáikra. Én különben állást is vállalnék. — És ki fogja ellátni az unokáimat? — kérdezte egész megdöbbenve. — Az anyjuk. Magának ki segített felnevelni a gyerekeit?
