Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-01 / 5. szám
'Cíyi Шhl i Jí' f л, ŰVJfo a gyeM^JhÁ É fclÁ fá Este nyolc óra van. Felnőtt emberek, atyák és anyák vegyesen, elhagyják az iskolapadokat. Azokat a padokat, amelyekben 10-11 éves gyermekeik naponta ülnek. Miért is jöttek ide? Egyszerű a válasz: - Szülői értekezleten vettek részt. A tanítókkal gyermekeikről tanácskoztak. Egyesek megnyugodva hagyják el az osztályt, mások arcán az elkeseredés kifejezése ül. Csemetéink néha megörvendeztetnek bennünket, néha pedig szomorúságot okoznak. A gyermekek sok örömet jelentenek, de sok gondot is - sóhajtanak fel egyöntetűen a szülők és ezzel azután széjjel is válnak. Útban hazafelé sokat gondolkoztam a hallottakon, és még otthon sem megy ki a fejemből a mai szülői értekezlet. A gondolatokat nem tudom elhessegetni. Sétálok a szobában, megállók az ablaknál, nézem a csillagos eget és tekintetem újból a szobába téved. Nézem alvó fiacskáim arcát. Időnként mosoly jelenik meg arcukon, karjaikkal hadonásznak, majd az egyik felsóhajt álmában: „Csak már nagy volnék!" Ez a mondat gondolkozásra késztet. Miért is akar gyermekem felnőtt lenni, miért nem örül a gyermekkornak? Hisz a gyermekkor az emberi élet legszebb korszakát jelenti. De gondolatban nyomban választ adtam erre a kérdésre. Hány ember, szülő és pedagógus van, akik keserűvé teszik a gyermekek örömteljes fiatalságát. Vajon nem tettek-e erről tanúságot a mai szülői értekezleten elhangzott beszédek és felszólalások? El kell ismernünk, hogy gyermekeink nagyon élénkek, fegyelmezetlenek, lassan alig lesz az osztályban gyerek, aki ne zavarná a tanítást. Pletykálkodnak, csúnyán beszélnek, a tanórák alatt akármikor hozzákezdenek az evéshez, egymás között gorombák, az utcákon csavarognak, magaviseletből egyesek kettesre állnak, mert az állami himnusz éneklése közben nevetgéltek, vagy nem álltak vigyázzállásban Röviden sok a panasz a gyermekekre. A gyermekek a tereken rabiósdit játszanak - baj van. Az utcán csoportba verődnek, lehet hogy valami titkot őriznek, vagy csak a Sportkáról tárgyalnak, hogy melyik számot húzzák át, de jaj, meglátta őket a tanító elvtárs, mire szétrebbennek a szélrózsa minden irányában. Ebből azután azt a következtetést vonja le a pedagógus, hogy a gyermekek rossz fát tettek a tűzre. És mindennek a gyermekek az okai. Figyelmeztet tik őket az iskolában, otthon, a napközi otthonban és ha időnként pionírgyűlésük van, hát ott is. Nem lehet aztán csodálni, hogy egyes gyermekek elkeserednek, érzéktelenek maradnak a figyelmeztetésekkel szemben, ezeket minden eredmény nélkül eleresztik a fülük mellett. A tanítókkal és szülőkkel szemben ellenséges álláspontra helyezkednek. Keresnek olyan személyt, olyan valakit, aki megértené őket, mert azok, akiknek a legközelebb kellene állniok hozzájuk, a túlzott igyekezet miatt elidegenedtek tőlük. A nevelés nagyon összetett folyamat. Szidással és parancsolgatással nem lehet eredményt elérni. Gondolkozzunk csak el ezen és kezdjük a gyermeknél. Ismerjük tulajdon gyermekeinket? Vannak jó és rossz tulajdonságaik (éppen úgy, mint a felnőtteknek). Ez azonban nekünk nem tetszik. Olyan gyermeket akarunk, akinek csak jótulajdonságai vannak. Ha rossz tulajdonságot észlelünk nála, akkor türelmetlenekké válunk, azonnal ki akarjuk gyomlálni, jóllehet a mi rossz tulajdonságainkat hosszú időn át melengetjük magunkban. Azonban a gyermek nem él légüres térben, hanem közöttünk, s az iskolában és a családon kivül az egész társadalom hatása és befolyása alatt áll. Nem volna-e helyesebb, 4 ha igyekeznénk megismerni a gyermek lelkét és egyéni hajlamait? Ha a nevelők és a tanítók azon fáradoznának - különösen a fiatalabb gyermekeknél, amikor értelmük még zsenge és akaratuk sem egészen fejlett, - hogy a koruknak megfelelő tananyagot érdekesen és színesen tálalják fel nekik. Lehet, hogy ezáltal fegyelmezettségük is megjavulna. Azzal, hogy a gyermeknek kettest adunk magaviseletből, még nem javul meg viszonya az állami himnusszal szemben. Vajon megtettünk-e mi, nevelők, mindent annak érdekében, hogy a gyermekek átérezzék az állami himnusz, az Internacionálé magasztos voltát és jelentőségét? Milyen módon ápoljuk gyermekeinkben a hazafiságot, a forradalmi hagyományokkal és munkásosztállyal szembeni tiszteletet? Lehet, hogy sehogyan. Aztán az is lehetséges, hogy a gyermekek a felnőttekről vesznek példát, akik az állami himnusz játszásakor nem állnak a legpéldásabban. Tehát hol kezdjük el a javítás munkáját? Nálunk! Ami esetünkben hiányzik a gyermekünkbe vetett bizalom is. A. S. Makarenko egy ízben legrosszabb és legmegbizhatatlanabb növendékének nagyobb pénzösszeget adott át azzal, hogy vigye azt a bankba. Bízott benne és ez p bizalom megtörte a növendék csalásra és'szélhámosságra hajló természetét. Vajon bizunk-e mi gyermekeinkben? Nem, mi mindenben csak a rosszat látjuk. Ha több szeretettel és megértéssel közelednénk feléjük, akkor felülvizsgálhatnánk tevékenységüket és nagyobb bizalmat táplálnánk velük szemben. A gyermekek a tanítás után szabadabban szeretnének élni, játszani akarnak, kedvteléseiknek. élni. Hogyan segítenek nekik ebben a nevelők és szülők? Sehogyan. Sokszor örülünk, ha kikerülnek a házból, és nem rendetlenkednek otthon. Az apa nem szakít magának időt arra, hogy érdeklődjék fia minként tesz eleget kötelességeinek a pionír-csoportban, hogy vállalja a futballbiró szerepét egy mérkőzés folyamán, úgy ahogy azt az apák a Szovjetunióban teszik. Arra nincs idő, hogy a szülők szétosszák egymás között a szerepeket, hogy felváltva elmenjenek gyermekükkel egy-egy szinielőadásra, moziba, vagy meghívják annak barátait magukhoz. Sporttelepeket sem tudunk gyermekeink számára biztosítani, ahol a fiúk és lányok különféle sportoknak hódolhatnának. Tehát mit tesznek az egészséges, élénk gyermekek? Ugyanazt, amit mi is tettünk, mikor még gyermekek voltunk. Rabiósdit játszottunk a falu után elterülő legelőn és ezen nem rökönyödött meg senki. Ma gyermekeink az utcákon és tereken játszanak. Segíteni nem tudunk rajtuk, de elítéljük őket. Ilyen értelemben zajlottak le a szülői értekezletek és a tanítókkal folytatott megbeszélések. A gyermekek olyanok, amilyenek! Nem akarjuk őket mentegetni. A nevelésben megmutatkozó szigor csak javára válhat a gyermeknek. De a szigort mindig helyesen kell alkalmaznunk. A kellő őszinteség mellett magunk is rájövünk hibáinkra, melyeket gyermekeinkkel szemben elkövettünk. Ha közülünk mindenki belátja hibáit és igyekszik azokat kiküszöbölni, akkor gyermekeink örülni fognak a boldog gyermekkornak és nem fognak álmukban sóhajtozni: „Bárcsak felnőtt lennék már!" Mária Brencicová.
