Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-02-15 / 4. szám
jjg volt. A folyómögötti gránithegyek •jjE^arlangjaiban a mackóbocsok pergő ködsipkát húztak fejükbúbjára és sötét mezről meg édes málnáról álmodtak. Aludt az erdő, pihent a mező, szunnyadt a rét. Egy estefelé pedig, valahonnan messze tengerek partjairól előtámadt Szél-anyó 3 ieónya. Szélvész, a legidősebbik északról jött és zúgva száguldozott végig a vidéken. Megcibálta a fák száraz ágait és vastag, csillogó jégpáncélba zárta a patakok meg folyók vizét. Fergeteg, a középső, nyugat felől érkezett és egy pirinyóval szelídebb' volt, mint a nővére. Ö csak egy dagadozó, szürke felhődunnát tépett ronggyá s megkergette a belőle szállingózó csillagpelyheket, odaszólt a kishúgának, Szellőnek.- Hahó, húgom, hahó. Kelet felé széliünk. Szélvész is arra vette útját. Siess, repülj! Szellő, aki a vén Szél-anyó legfiatalabb leánya volt és éppen dél felől suhant a völgybe, csendes zizzenéssel felelt:- Fáradt vagyok, néném. Fáradt nagyon. 3 nap és ugyanannyi éjszaka telt belé, míg a nefelejcsszín tenger partjairól ideértem. Pihenni szeretnék egy sóhajtásnyit. Nyáron át amúgyis sokáig itt laktam a gránithegyek lábánál, - mondta s összecsukta láthatatlan szárnyát.- Hát ha akarsz, maradj. Majd később visszajövünk érted, - mondta a középső nővér s megperdült a sarka körül. Ö keletnek tartott, Szellő meg lekuporodott egy házacska elé s körülpillantott. Am hiába nézdegélt, hiába kereste nyári játszópajtásait, a lepkéket meg virágokat, azok nem voltak sehol. Fa odvábán, föld mélyében, téli álmukat aludták. Csak a hópelyhek bukfenceztek a levegőben nagybolondosan. Szellő elszomorodva kukkantott hát be a házacska kivilágított ablakán s odabenn a szobában egy kisfiút pillantott meg. — Nini, Jancsi, még mindig itt lakik. Jaj, be szívesen megcibálnám egy kicsit a göndör üstökét, - dudorászta egy kissé megvidámodva. Am alig mondta ki az utolsó szót, amikor kinyílt egy ici-picit az ablak, a résen kiröppent egy öklömnyi apró gőzgomolyag és sistergő-sustorgó hangon megszólalt: — Majd adok én neked cíbálást. Ügy igaz, hogy hátrakötöm a sarkad, ha bántani mered ót, mint ahogy Párácska a nevem, - zsémbeskedett a kis jövevény. — Nem akarom én bántani Jancsit, — Párácska, — felelt ekkor a szelíd Szellő. — Ismerem én őt jól. De.. . mert a nyári játszótársaim mind alszanak, legalább az ó haját szerettem volna megcibálni egy icipicit. Csak úgy . . . játékból. Ahogy a nyáron is csináltam. Tudod?! - duruzsolta. R. M. Éléskamránk balsarkában Egér Cinci lyukat fúrt, meglátta ezt Cica Mica s haragjában dúlt és fúlt. Ha megfoglak, meg is eszlek reggelire, ebédre - morgott Mica s lesben lapult vadászott az egérre. Nem várt soká, mert a lyukból Egér Cinci kiszaladt. Kereste, hogy kiskamránkban akad-e még jó falat. Kamrácskánknak polca mellett liszteszacskó álldogált, rápillantott Egér Cinci s őrömében táncot járt. Átrágta a papírzacskót, lakmározott kedvére, belisztezte orrát, bajszát, farkincáját fehérre. Jói is lakott, meg is fordult s meglátta a kiscicát, ahogy lapult s fényes szőre, minden szála égnek állt. Végem, végem! - sírta Cinci jaj, mi lesz most énvelem? Mica megfog, széttép nyomban, nem kegyelmez énnekem. Nem fogta meg mégsem Mica a kis szürke egeret, mert a kamra nyitva volt és Bodri kutya belesett. Rápillantott a cicára s nagy dühösen felmordult, a morgásra Cica Mica Cincikétől elfordult. Bodri prüszkölt, fejét rázta, Mica hátrált, nagyot fújt, Egér Cinci ezalatt meg kis lakába visszabújt. így történt, hogy amíg Bodri s Cica Mica perbeszállt, Egér Cinci fogta magát s szép csendesen továbbá lit.- Hm. Csak úgy. Játékból?! Hát... az már más. Akkor nem haragszom, enyhült meg Párácska. És mondd csők, kik voltak azok a te játszótársaid, - kérdezte aztán és Szellő mesélni kezdett. Mesélt a fürge káposztapilléről, akivel nyáron át versenyt repkedett, mesélt a sziklakért csipkéslevelű páfrányairól, akiket oly szívesen hintáztatott s karcsúszárú, piroskelyhű tulipánról, akivel a frisset meg a ropogósát járta. Párácska hallgatta, hallgatta a dudorászást, de aztán megszólalt:- Ne is mondd mór tovább! Ne fájdítsd a szívemet. Én egyre csak benn lakom a konyhában a fazék felett és nem láttam még sem lepkét, sem tulipánt soha. Pedig milyen jó lenne, ha megismerhetném őket, — sóhajtott egy jaj keserveset. A szelíd, jószívű Szellő megsajnálta Párocskát, aki sohasem látott még tarka pillangót, illatos virágot s vigasztalni akarta.- Nem baj, ha nem láttál, - mondta, - én lerajzolom néked a játszótársaimat, hogy legalább így megismerhesd őket. Lehelj csak ide az ablaküvegre. Siess, — s azzal feleletet sem várva rajzolni kezdett. A fényes üvegtáblán megült Párácska leheleté, a leheleten Szellő kezenyomán pontocska begyeskedett, karika kerekedett, vonal hajladozott s kisvártatva ott pompáztak az ablakon a páfrányok rokolyáinak csipkés bodrai meg a tulipán karcsú szára, hosszúkás levelei. Majdnem ugyanúgy mint nyáron a kiskertben. Színük azonban még nem volt, de azért mégis olyan szépek voltak, hogy az ég csillagai mind-mind rajtafelejtették sziporkázó tekintetüket és Szellő ügyes keze már éppen a káposztapille libbenő szárnyát kezdte rajzolni. Ekkor azonban kelet felől hangos zúgás, süvítés hallatszott. Előtámadt Szélvész s nyomában Fergeteg.- Elég volt a játékból, hugám. Reppenj fel iziben. Indulunk tovább, - süvöltötte a legidősebb nővér s bosszúsan odapillantott Párácskára, Szellőre, meg az ablaküvegre. Párácska el akart szökni valamerre, de félelmében odagyökerezett a lába a házereszhez, ahol Szélvész dermesztő pillantása pöttömnyi jégcsappá változtatta. Szellő pedig nagybúsan felcihelődött. Kiterjesztette láthatatlan szárnyát és vissza-visszanézve tovaröppent. A virágok azonban ottmaradtak az ablak üvegén. A zord Szélvész pillantása jéggé fagyasztotta ugyan őket is, de nekik nem árthatott a hideg. Amikor Jancsi reggelre kelve ránézett az ablakra — elómult s aztán örömében szinte elsikította magát. Az üvegen még akkor is ott pompázott a pára lehelete, szellőrajzolta karcsúszárú tulipán meg bidres-bodros páfrónynyoszolya - a téli nap hideg sugaraiban sziporkázva fénylett a gyémóntszínű jégvirág ! Rényi Magda.
