Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-02-15 / 4. szám

Sárika télen-nyáron egyaránt rója az utat, hogy a szomszédos falvakban is meglátogassa választóit.

1- Munkacsoportomat! is akarja látni? Egy pillanat!

Máthé Sárika magára kapta a kabátját és átvezetett az utca másik oldalán álló épületbe, ahol a Rasicei Helyi Nemzeti Bizottság székel. Pár perccel később már a leánynevek egész sorát harsogta a helyi rádió.

Mint varázsszóra nyíltak meg egyszerre a házak kapui, s a hófedte utcákon siető léptek alatt csikordult meg a frissen hullott hó. öt percen belül megtelt a szoba jókedvűen kacarászó fiatal lányokkal. Takarítástól, kézimunkázástó! vagy a tűzhely mellől szaladtak ide „parancsnokuk" egyetlen hivó szavára, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy azt nem egy katona- vagy tűzoltócsoport is megirigyelhette volna.

A csillogó leányszemek kiváncsion és kérdően tapadtak Sárikára. Az azonban most az egyszer semmilyen feladatot sem tartogatott számukra. Tél van, s ilyenkor az egységes földműves szövetkezet növénytermesztő csoportja medve módjára akár téli álomba is merülhetne. De Máthé Sárika

•••

munkacsoportja másképpen is el tudná képzelni a téli életet. Mindamellett, hogy ő alkotja a helyi CSISZ-szervezet, valamint a kitűnően működő orosz nyelvtanfolyam magvát, jutna idő szövetkezeti szakiskola látogatására is.

— Csak lenne, aki megszervezné! — tör ki Sárikából a keserűség. - A napokban a járási nemzeti bizottságon járva ki is jelentettem, hogyha nem segítenek, akkor én sem fogok törődni semmivel sem!

A beszélgetést Sárikáék konyhájában folytattuk tovább. Itt tudtam meg az elkeseredés okát is. A faluban nincs egyetlen szakképzett ember sem. Ezért arra kérték a Tornaijai Járási Nemzeti Bizottságot, hogy küldje ki hozzájuk néhány hónapra Káli Aladár elvtársat, a JNB mezőgazdasági osztályának dolgozóját. Káli elvtárs a faluban lakik, ő alakította meg 1952-ben az egységes földműves szövetkezetét minden hibájával együtt. Itt a legfőbb ideje, hogy a szövetkezet kiláboljon a gyermekbetegségekből. Ehhez pedig feltétlenül szakemberre van szükség. De a járási nemzeti bizottságon nem teljesítették kérésüket, hiába járt Sárika - amint mondani szokás - Rendűstül Pilátusig.

Közben kinyílt az ajtó, s egy ősz hajú, csendes ember telepedett le mellénk. Sárika édesapja. Szótlanul, elgondolkodva követte a beszéd fonalát.

Sárika nem volt mindig a szövetkezet dolgozója. Mikor megalakították a szövetkezetét, a fiatalságot, köztük Sárikát is, gyárakba toborozták. A Rőcei Lenfonógyárban dolgozott, ahol csoportvezető lett és e tisztsége mellett két fonólány munkáját is ellátta. Ezért 1954-ben háromszor nyerte el „A gyár legjobb dolgozója” címet.

— 1955-ben a szövetkezet kérésére hazajöttem segíteni a nyári munkálatoknál, — folytatta Sárika. — A gyári munka után furcsa volt hozzászoknom ahhoz, ami a szövetkezetben meghonosodott. Reggelenként csak fél kilenc felé mentünk ki a földre. Mikor kiértünk, az asszonyok mindjárt letelepedtek. En is leültem. Az idő múlt. Eltelt egy óra, két óra. Végül megkérdeztem:

Itt normáról van szó. Sárika Bedács Sándorral, az EFSZ könyvelőjével és Puskás Katóval, a munkacsoport egyik szorgalmas tagjával tárgyal.

4- Hát az EFSZ-ben az ülésért is fizetnek? Leintettek, hogy én nem értek ahhoz, hogy itt nem úgy megy a munka, mint a gyárban. A gyárban naponta csak nyolc órát kell dolgozni, de itt tizenkettőt is. Mit tehettem, figyeltem az órámat és bebizonyítottam, hogy mi bizony alig dolgoztunk napi hat órát. Munka végeztével senki sem ellenőrizte, ki mennyi munkát végzett, tehát nem volt miért igyekezni. Egyedüli ellenőrzésnek az számított, hogy egyikünk este bement az EFSZ irodájába, és bediktálta, mennyi munkát végzett aznap az egész csoport. Persze, minél többet mondott be, annál jobb volt, mivel senki sem ment ellenőrizni az adatok helyességét.

Nem volt itt se terv, se norma! Össze! visszatértem a gyárba, de az évzáró gyűlésre engem is meghívtak. Azt akarták, mondjam el nekik, mit tapasztaltam a szövetkezetben a nyári hónapok alatt. Hát én megmondtam. A gyár megtanitott arra, hogy a munka csak úgy lehet sikeres, ha jól van megszervezve és mindenki annyit keres, amennyit dolgozik. Márpedig ez terv és norma nélkül nem megy. Az EFSZ vezetó-Sárika a helyi rádió segítségével hívja össze munkacsoportjának tagjait.

ségének kérésére 1956 tavaszán végleg hazatértem a faluba. A növénytermesztő csoport vezetőjévé tettek, s én lettem a helyi CSISZ-csoport elnöknője is.

Sárika arról nem is beszél, mennyit segített azóta az EFSZ-nek. A falu asszonyai és leányai az ő vezetésével norma szerint kezdtek dolgozni, és mindegyikük annyit keresett, amennyit a munkája után megérdemelt. Reggel korábban jártak ki a földekre, s ha kellett, éjszaka is kimentek kévéket kötözni, markot szedni. A CSISZ-csoport is jó munkát végzett úgy a rétek tisztításánál, mint a cséplésnél, s ezért jutalmul háromnapos kirándulásra mentek Magyarországra. Sárika példáját követték a többi fiatalok is. Visszatértek a gyárakból. Számuk csakhamar elérte a tizennyolcat. Máthé Sárikát jó munkájáért Rasice, Lőkös és Otrokos községek lakói 1957 tavaszán járási nemzeti bizottsági képviselőjüknek választották. így alakult Sárika élete az utolsó négy év alatt.

— Jól mehet a munka egy ilyen szövetkezetben, ahol ennyi lelkes fiatal dolgozik! — jegyeztem meg beszélgetés közben.