Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-02-01 / 3. szám
— Nem, apuka ott nem fog csak aludni. Dolgozni fog. — De fia ott mindig sötét van!? — Majd világítani fog magának, úgy, mint ahogy mi is világítunk. — Mama, - nem nyugszik bele a kicsi, — és nem fog apuka félni, ha ott mindig sötét van? — Nem, nem fog félni. Apuka nem fél De hagyj már békében! — Tudják, — mondja az asszony csendesen, — én néha mégiscsak féltem őt egy kicsit... Bizony nem könnyű útra vállalkozott Mrkos dr., amikor elhatározta, hogy elmegy a szovjet tudósokkal az Antarktiszra, a hatodik világrészre, amely az emberek elől az örök jég birodalmába zárkózott. Október elején ment el és most Skalnaté Plesora a postás messzi földről hoz leveleket: a Szovjetunióból, Gibraltárból, Fokvárosból... Beszélgetésünket a telefon csengetése szakítja meg. Nagy szerencse ért bennünket: Dr. Mrkosová velünk osztotta meg első örömét — Moszkvából sürgöny érkezett, hogy a „Kooperáció" nevű hajó, amelyen Dr. Mrkos az Antarktiszra utazott, szerencsésen megérkezett a „Mirnij" sarki állomásra, ahol a szovjet tudományos expedíció dolgozik. Dr. Mrkos egy egész évet tölt oh, hogy munkájával ő is hozzájáruljon a tudomány fejlődéséhez. A természet semmit sem ad ingyen az embernek, semmit sem ad saját jóvoltából, harcolni kell minden apróságért — és az emberek viaskodnak. Dr. Mrkos és a felesége is. — Bácsi, jöjjön csak - szól hozzám a kis Ivón. - Én megmutatom magának, merre ment apukám, akarja? „Az apukám"-at büszkén ejti ki és van is rá oka. Nagyon örül, mikor egyetértek javaslatával. — Ezt mindenkinek, aki hozzánk jön, megmutatja - szól az anyja. Az asztalon áll a földgömb. A kis Ivón nem tud olvasni, de csodálatos pontossággal meg tudja találni a térképen Moszkvát, ahová apuka elutazott. Aztán kicsike mutatóujjával az óceán kék felületén keres és mór az afrikai partoknál van, s aránylag pontosan mutatja a „Kooperáció" hajó útját, aztán Fokvárosnál elhagyja Afrikát és a Déli-sark közelében megáll. — Apukám írta, hogy cápákat látott — dicsekszik. Látott már maga is cápákat? — kérdi. Őszintén bevallom, hogy nem. — No látja, az én apukám már látott. Bizony erősen csökken az érdeklődése irántunk, hiszen még cápát sem láttunk. Antarktiszon sem voltunk. A kicsike még nem tudja, hogy az ő apukája az első ember Csehszlovákiában, aki a nemzetközi geofizikai év keretében az örök hó és jég országában dolgozik. Amikor a mai napok történetét meg fogják irni, A deli ebédszünet alatt jól esik a tátrai napsugár. Mama és fia legkedvesebb percei ezek A kis Iván pontosan követni tudja édesapja útját a hatodik kontinensre, az Antarktiszra. a krónikus meg fog emlékezni Dr. Mrkosról is. Ö viaskodik ott az örök jéggel a sarki sötétségben, hogy feltárja a természet titkait. A felesége pedig nap nap után a hatalmas Nap korongját figyeli, amely világosságot és meleget ad a Földnek. Dr. Mrkosová közben megsütötte a kalácsot. Az egyik megrepedt - bosszankodik rajta. Ugyanúgy, mint valamennyi gazdaszszony. Boldog, nagyon boldog, hogy a férje szerencsésen megérkezett, mint minden jó és szerető feleség. Amikor azonban bevezetett bennünket az obszervatórium hatalmas kupolája alá, mindenről megfeledkezett. Mert minden foltocska, minden vonalacska, amely a hatalmas távcsőben megmutatkozik, sokat jelent a tudomány számára és Dr. Mrkosová tudós. Megint fél 8 óra este. A telefonon keresztül Pruhonicére repülnek a számok: huszonnégy, négy, negyvenhat... Rövidesen Párizsban és Moszkvában is megfejtik őket. A Magas-Tátrában az obszervatórium kupolája alatt áll egy nő egy tudós — vastag báránybundában - és távcsővel figyeli az égitesteket, amelyek sok milliárd kilométerre vannak tőlünk. M. R. 11
