Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-10-15 / 20. szám

А ВЕКЕ ES A BARÄTSÄG ÚTJA

Az Ausztriai Békevédök által szervezett „Béke és barátság hajóútján" 12 nemzet 440 különféle világnézetű, más-más társadalmi rendszerben élő utas töltött együtt három hetet, hogy megismerje egymást és a dunamenti szocialista országok életét. A nemzetek közti béke és barátság e gyönyörű megnyilvánulásáról számolunk be itt néhány sorban.

Nem sokat tudtunk egymásról, amikor Bécsben a Sophiensäle helyiségeiben először találkoztunk. Izgatottan figyeltük ott az ünnepi műsort, a NDK fiatal diákenekkarát, a tüzes magyar nótákat, és befejezésül a Strauss-valcerek lágyan simogató melódiáit.

Tizenkét országnak több mint 400 lakosa készült Bécsből háromhetes hajóútra a barátság és a béke jegyében a dunamenti országokon keresztül le a Fekete tengerig. Előttünk a számunkra még ismeretlen folyam 1929 kilométere, hét országgal, hét fővárossal. Flierl-re, a mosolygó, fehér hajú berlini szerkesztőre még az első estéről emlékszem. Dehogy, nem ismerjük meg egymást, de azért népeink barátságáért kezet szorítunk egymással. — A két fehér hajó, a „Felszabadulás" és a „Deák Ferenc" felszedik horgonyukat és nekivágnak a csendes nyári éjszakának.

Ha az ember utazásról érkezik vissza, tele van emlékekkel, új benyomásokkal és szeretne beszámolni arról a sok szép élményről, amit átélt, a hajón kötött ismeretségekről, a kikötőkben és a fővárosokban megismert emberekről, új barátokról.

BRATISLAVA utcáinak olyan nagy számban gyarapodott új építkezései lüktetésével lepett meg mindenkit a hajón.

BUDAPEST gyárai kapuit nyitotta meg előttünk és egy szabadtéri „János vitéz'" előadásával ragadtatott el. Másnap a hajón élénk eszmecsere folyt a magyarországi viszonyokról, hiszen о Nyugatról érkezett utitórsakat a budapesti benyomások nagyon meglepték. De Vries asszony, a nyugatnémet csoport vezetője egy kötöttáru-üzemben szerzett benyomásairól számolt be. Beszélgettünk a szocialista országok között fennálló árucseréről, hogy Csehszlovákia mfennyi gépkocsit szállít külföldre, a magyarok pedig autóbuszokat gyártanak. Nagy vita folyik az új, számos lakás és a lakbérek körül, miért olyan alacsonyak a lakbérek és hogy tudják-e ezt az emberek kellőképpen értékelni. A lengyel küldött, egy varsói bíró kifejti, hogy a szocialista országokban nincsenek már magántulajdonban levő telkek, melyek a nyugati országokban annyira hátráltatják a városok kiépítését. - Elsiklunk Sztálinváros mellett. A magyar elvtársak elmesélik, hogyan született ez az új hatalmas gyárváros, hogy tanultak meg a dolgozók embernek méltó életet élni. Elmondtak, hogyan szökött meg a falusi ember már az első napon üdülési szabadságáról, mert nem tudta, mit is kezdjen szabad idejével, de egy év múlva már panaszt emelt, mert a telepen kevésnek talalta a ping-pong labdák számát.

— Megtanítjuk az embereket élni, - magyarázza a beszélgetés végén a berlini „Freies Deutschland" szerkesztője. Kiszabadítjuk őket szűk gondolatvilágukból, melyben saját kis házukon, kis kertjükön kívül tovább nem láttak. Mindez pedig nem megy simán, hiszen a régi világot le kell rombolnunk, hogy újat építhessünk helyébe.

BELGRÄDOT keresztül-kasui járjuk. Eltáncolunk a szávaparti kis kikötők mellett, átsiklunk a Vaskapu sziklái között, ahol a nagy folyó alig szabadul az ezereves sziklák szorításából. A bolgár és

román kikötőkben nyüzsgő emberek százai szeretettel paroláznak velünk.

BUKARESTBEN a tóparti parkban csendült fel búcsúdalunk: „Egy a jelszónk, a béke . .Egymás kezét fogva énekeltünk, német a lengyellel, angol az orosszal, csehszlovákiai az osztrákkal. Mindenki a saját nyelvén dalolt a közös útról, a békéről, népek közti testvériségről.

IZMAILÄBAN a kikötőben horgonyzó hajók szirénái üdvözöltek és OGYESSZA, a hős, fehér város meleg szeretettel ölelt magához bennünket. Autóbuszsorunk a Puskin utcán gördült. Egy fehér hajú útitársnőnk izgatottan mondja: ■ igen, . . ott,

abban a házban lakott a fiúnk, szovjet emberek mentették meg az eletet." Nyugat-Németországból, a svájci határ mellől jött a férjével. Számukra ez az ogyesszai utcával való találkozás örökre felejthetetlen marad! - Az idegenvezető a város múltjáról beszél. Előttünk a Lesznyica, a gyönyörű, hatalmas lépcső, mely levezet a tengerhez. Néma tanúja a fekete-tengeri matrózok verbefojtott lázadásának. A múzeum alatti katakombákban partizánok tanyáztak. A visszavonuló németek a várost majdnem teljesen aláaknázták és a katakombákat befalazták. Ogyessza pusztaságon épült és ezeket a gyönyörű fehér platánokat, harsfákat, szorgos emberi kezek ültették.

Késő éjszakáig énekeltek, muzsikáltak, táncoltak nekünk vendéglátóink. Chopin valcerét Musszorgszkij Szorocsinszkij vásárának tüzes Gopakja váltotta tél és Brahms balalajkán elhangzott magyar tánca után Dvoíák cigánymelódiáit hallgattuk. Ezek a gyönyörű melódiák a távoli otthon varázsát idézték fel bennünk. Köszönjük, Barátaink! Ogyesszában is odahaza éreztük magunkat.

BULGÁRIA elénk tárta édes szőlőt termő hegyoldalait, a Balkán-hegység szurdokait és szakadékod, melyek között az Iszker tör utat magának. Eljöttünk SZÓFIÁBA, az örökké megújhodó, fejlődő fővárosba. Megtanultuk a perenicát, ezt a vidám, kedves táncot pótolhatatlan tartozékaival, a kendövei és a csókkal. Mindnyájunk nevében mondott köszönetét és búcsúzott az angol küldött a határon az ország népétől, akiknél annyi felejthetetlen, boldog órát töltöttünk. Ha egyszerű, jóindulatú emberek szívélyes barátsággal, egymás iránti megértéssel szorítanak kezet, meg kell hogy győzzék azokat is, akik ferde szemmel néznek rájuk. Ezt az üzenetet hoztuk magunkkal haza a Duna partjairól, a barátság, a béke és a békés munka üzenetét.

A két hajó fedélzetén még sok-sok élénk vita folyt, az új barátságokat sok ajándék pecsételte meg és nagyon sok új címet jegyeztünk fel magunknák, amíg a „Felszabadulás" és a „Deák Ferenc" a bratislavai kikötőben horgonyt vetettek. Búcsúzóul pedig azoknak, akik tovább hajóztak Nyugat felé, galambok raja repült fel.

Barátaink, ne feledkezzetek meg róla, hogy a béke sorsa a mi kezünkben van, a világon élő egyszerű, becsületes emberek kezében. Újra munkás hétköznapok következnek, munkával, örömmel, melyek folyamán ne halasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy ezt a mély igazságot hangoztassuk embertársainknak. К. H.

^Kúmázoműl - igazohmmj

A fiú all csak, körülülik nyolcán a zöldesszürke német keselyük.

Egyikük főikéi, csikkjére lép gyorsan, könyvecskét forgat, sáros födelüt:

„Itt ez a vacak!" Már ideges, fáradt, cigarettáit sorra gyújtja meg.

„Eltéped-e? Na, nyisd ki már a szádot! Az életedet még megmentheted. Megdöglenél egy ilyen ócskaságért?

Gyújts rá! A tűznél elégedheted."

„Inkább engem-!" A két veres szem ránéz a csendőrre, ennyi a felelet.

„Nem jó a tűz? Hát vesd belé a kútba! Hogy pontosan dobd, feloldjuk kezed." — „Inkább engemet". - Már unják, morogva bámulnak össze: „Elvezetheted!"

„Te akartad!" Bakancsait lerántják, nyílik а-f ajtó, havat vág a szél, s a nap ragyogja be vércsikos hátát, a kút lánca siralmasan zenél — és öntözik jégdarabos vizekkel, német röhög, hogy fogja fenekét:- Jó mulatság ez, ilyen kora reggel, félig halott s még most sem tépi szét!

„Az anyádat, hát nem elég a vízből?" Mosolyt mutat halálos fintora.

„Hagyd a fenébe! Megfagy, aztán eldől!" Bementek, de ő nem dőlt el soha!

Ott fénylik ö, keze szívére nyomva, könyvet melenget tenyere alatt, s min*ha még most is köztünk mosolyogna, évezrekig mindig ilyen marad, de nem a jég fullasztó köpenyében, szoborban él, szép bronzba öltözött, példának áll nekünk sugáros ércben, örökké áll a szovjet föld fölött.