Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-15 / 2. szám
~~m Martin Andanen Hexö Ж Az erdő mély álomba merülten fekszik a dombok felett, fehéren és idomtalanul, babos hótakaróba burkolva. Néhol madarak pihentek meg a gallyakon, lerázták róluk a havat, s a kopár, fekete ágak most ridegen bámulnak maguk elé. Hó borítja a sík pusztaságot, a tátongó szakadékokat, a kopár sziklafalak oldala is csupa hó. A karcsú borókák meggömyednek a rájuk boruló fehér kristályok súlya alatt. Hóleplük enyhe hűvösségében lassan érlelődnek a kökénybokrok bogyói. A hatalmas kőbánya előtt magasan fekszik a hó. A munkásoknak el kell lapátolniok a súlyos hótömeget, hogy a sziklákat megközelíthessék. A fenyők ágait hosszú jégcsapok díszítik. A bozótok mentén, a rétek fölött, ahol fiúk korcsolyáznak, a tágas mezőkön le egészen a félmérföldnyire fekvő jégzajlásos tengerig mindenütt vastagon fekszik a hó. És a nap oly szelíden, bágyadtan, erőtlenül fénylik a fehérség fölött, mint vén anyóka mosolya. Lenn a tengerparton apró falu nyújtózik. Létezését a szikláknak köszönheti és a bogárhátú kis házak ablak-szemei éberen fordulnak a kőbánya felé, ahol a családfenntartók dolgoznak. A talaj rossz, köves. De még a kövek is kenyérré válnak és hétröl-hétre megadják az életrevalót. Többet soha, néha kevesebbet. De rendszerint futja. A háztetők vörösen izzanak a fehér havon. Vörös és fehér, — mintha a szegénység tiszteletére zászlódíszbe öltözött volna az egész falu. Távol nyugaton most áldozik le a nap. a fehér vidék fölött könnyű, rózsaszín pára lebeg. A kis község minden kéményéből füst — kék füst száll nyílegyenesen a levegőbe, mintha a szeszélyes istenek kegyesen elfogadták volna a szegény emberek szegényes áldozati ajándékait. Sistereg a trágya, sárgult fű, moszat, fellobban a szombati tűz, vidáman és készségesen pattog, lobog, hogy elkészítse mindazt, amit a családfenntartó hazatérőben vásárolni fog. A gyereknép boldog várakozásban bámészkodik, a tfiz bevilágítja a nagy szemeket, fénylő orrocskákat. Az anyák nyugtalanul nézegetnek ki a konyhaablakon. Esteledik; a hazatérőknek már úton kellene lenniük! 1897 - idill A kanyargó országút cikcakkos vonala jóformán a kőbányáig szabad szemmel követhető. Hol marad a lassan hullámzó sereg? Ebben az időben máskor már közelednek hazafelé. Csak nem tértek be valahová útközben? Irgalmas egek! Csak azt nem! Némelyik asszony a kezét tördeli vagy szitkozódik a hirtelen rászakadt gondban, néhol egy gyerek felsír az éhségtől, — messzehangzó sírással. A munkások jól látták a lenyugvó napot és látták a házikókból felszálló füstöt is. Mindent rendbeszedtek, a szerszámaikat félretették. Most csoportokba verődve álldogálnak és várják kenyéradó gazdájukat. A kastély a domb lábánál fekszik, onnan kell jönnie. Az ördögbe is, nem kaphat ja meg az ember idejében azt a pár keservesen megkeresett garast ?! Csak nem utazott el megint, mint a múlt szombaton! . йЯЬ^, A gazda nagy kutyája kíséretében végre megjelenik. Bőrzacskót tart a kezében, ma úgy látszik megkapják a pénzüket. Jó félóra alatt haza is érhetnek a het ibérrel: az út lefelé halad, és ha nyolc korona csörög a nadrágzsebben, könnyű lábbal szalad az ember. Kenyéradójuk szemlét, tart a heti munka fölött. Számolnak: burkolat kövek, apró kavics, lépcsőkövek. A nagyúr kiszidja őket egy halom apró kavics miatt, nem szórták szét egyenletesen a földön, így a mérték nem lehet becsületes. A svéd Anders lehajtott fővel tűri a szidalmakat; reméli, hogy ily módon kár nélkül megússza szerencsétlen mesterkedését. A kőbányatulajdonosnak most jogában állna a tisztességes, becsületes ölmérték helyett szemmértéket alkalmazni. Elgondolkozva nézegeti a svédet. —- Legyen, ez egyszer elfogadom. Nem megyek tönkre azon a pár garason, amivel meg tudsz csalni engem, Anders, — jegyzi meg jóindulatúan. Kioldja a pénzeszacskó száját. Ebben a pillanatban csengettyűszó hangzik fel a domb felől. Egy szán robog gyors iramban a kastélyból vezető úton. Elegáns bundába öltözött jókedvű fiatalember ugrik ki belőle. A kőbányatulajdonos fia. — Nem jönnél velem a városba, apám ? — kérdi vidáman. — Nagy kártyacsata lesz ma a kaszinóban. — Nincs pénzem, — feleli az öreg. A fiú csizmája orrával a bőrzacskó felé int, de az apa megcsóválja fejét és sorjában szemügyre veszi a munkásait. — Bolond beszéd, öregem! A munkások nyugodtan, várhatnak hétfőig is! — veti oda hetykén a fiú. — Ma este bőven kereshetünk: a mészárosmester már kissé kapatos és ezenfelül új játéktársunk is akadt — egy nagykereskedő. A múltkori vereséged ki kell köszörülni minden áron. A kőbányatulajdonos tétovázik. Azután mégis belenyúl a zacskóba, hogy az első munkás bérét kifizesse. Érzi a rászegeződö pillantásokat, elkapja egy szempár ellenséges villanását. Elkomorodik, az arca most kemény és barátságtalan. — Hétfőig várunk a kifizetéssel, emberek, — mondja kurtán. Beszáll a szánba a fia mellé és csengetyűszóval elrobog. A csoport a kanyargó országút mentén hosszú sorokban hullámzik a tengerparti házacskák felé. A házakban már kigyúltak a lámpák. Fáradtan, gömyedten baktat a szótlan sereg ... A járás lényegében folytonos esés — a munkásmenet ennek a tételnek szomorú illusztrációja. Szán közeledik a munkások háta mögött. Még be sem érte a csoportot, az emberek lekapják fejükről a sapkát, érzéketlenül és nehézkesen — felismerik urukat a kutyáról. A szán elrobog a szürke, hajlott tarkók sorfala mellett. Az emberek lassan felegyenesednek. Sapkájukat a fejükbe nyomják ás fáradt, fásult pillantással néznek a szán után. Csak a sorelső nem mozdul. nem is nyúl a sapkája felé. — Kötekedő fráter, — mondja a kőbányatulajdonos. — Azokhoz a szocialistákhoz tartozik, akikből oly sok van odaát. De kiadom az útját — csak ne legyen többé szükségünk rá. A fiú az ostor után nyúl, vidáman megsuhintja a munkás feje fölött és az ostorzsinórral lesodorja a szürke sapkát, amely az útszéli árokba gurul. Fordította: Havas Márta
