Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-09-10 / 17. szám
Az ajtó becsukódik s tárul egy új világ. A kis Kató ma lépi ót a küszöbét. Friss tudásszomj szivében s ezernyi tiszta vágy ez viszi fel az embert a csillagok közé. Elsős vagyok, ma én nagy kiflit akarok! - sietve enni kezd, most vaj se skell, se méz. A tudás kapuján, melyen bátran bekopog - a mackós bögre fülét szorítja még a kéz. Nem is fáj így a búcsú, csak bévül megremec az anyaszív mint mollban leütött zengő húr Legyen, gyermekeim, a béke veletek, amíg a tudás magja friss telketekbe hull. MARGARITE ALIGER : ZOJ A (Részlet) 1923. IX. 13-1941. XI. 29. 1941. november 29-én, Patriscsevo faluban, Vereja város mellett a németek kivégeztek egy 18 esztendős komszomolkát, aki a vizsgálatkor magát lányának nevezte. Később kiderült, hogy a leány Zója Koszmogyemjanszkaja, az egyik moszkvai középiskola tanulója volt. ...Igaz, hogy van még viz a világon? Vagy tán sohasem ittad édes enyhét? Égszínkék üdvét sohasem nyeldekelted? Emlékszik boldogító ízére a torkod? Csak ajkad érte, nyelved nem érintette még s máris mintha szivedbe csurogna hűvösen Vizet kérsz?... Emlékezz csak, mit műveltek | veled: „Itt vág. ihatsz belőle" - és a pohár üres volt Igen. Lehet meríteni is barnára sült tenyérrel szép. füves patakparton, vagy hűs tó vizéből; ihatsz ott, nyelheted, kortyolhatod, mig izük. Micsoda boldog álom! S milyen elérhetetlen! Mikor viz oltja szomjad, mintha orosz dalt innál vagy holdas partokon a szellőt szívná ajkad, oly áldott, oly hűsítő, oly kimondhatatlanul jó! Vizet) - kiált epedve a szomjazó leány, de mit a német kínál néki galád-kegyetlen: az égő lámpa csak, üveg se védi lángját. A lánynak gyermekajka száraz tüzet lehel, feketedik már, de most is kemény, dacos. Pedig nem is régen volt, hogy először gügyögte első kedves szavát, fontos szavát: Mama! Még nemrég ez a száj álmában is mosolygott, ébren dalocskát dúdolt, pityergett bús mesén, nyaranta málna nedve festette maszatosra s a pajtásoknak súgott, ha nem tudták a leckét A gyermek ajka most száraz tüzet lehel, s konok vonást az érett asszonyész mart reá. Pedig nem érte csók még, nem szívta férfiszáj, sohasem súgta: drágám! vagy: kedvesem, szerelmem! Mert vér ütött pecsétet ez ajkra mindörökre. Mert megtanulta jól a szent tudást: a csöndet, megtanult nem remegni, megtanult jól gyűlölni s halálos kínban is hallgatni megvetőn. A lánynak gyermekajka száraz tüzet lövell, gyulladt, felsebzett, forró. Nedvességért eped. Nesz nélkül, hangtalan megmozdul hősi ajka, mintha a szovjetharcos szent esküjét lebegné...
