Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-08-15 / 16. szám

Az elesett hősök síremléke Kilátó, ahonnan a németek a környéket figyel­ték. Most meteorológiai állomás Ai egyik viadukt, ahol nagy harcok folytak 1944-ben Rejtelmesen, fenségesen zúg az '^rdő. A fenyőfák égbenyúló, büsz­­j»Rke törzse mint megannyi hallga­­_ tagon őrt álló katona figyel a község házai felé. S ott, a viadukt karcsú íve alatt, alig néhány méterrel a község szélső házaitól begyepesedett sírhantok bújnak meg a vén fák árnyékában. Mint mérföldkövek az országutat, úgy szegélye­zik egyenletes távolságban az erdő kígyózó vonalát. Az 1944-es év nehéz küzdelmeinek néma katonái ők, melyek hallgatagon és mégis oly élőn emlékeztetnek a Szlovák Nemzeti Felkelés nehéz, véres hónapjaira. Arra a községre, melyet védelmeztek, s me­lyet akkor még Telgártnak hívtak. Kicsiny házai, száz és száz ember meleg családi fészke porrá égett a német gyújtogatok akaratából. A régi, fahózas község hamuján azóta új község épült. Neve: Svermovo. Nem szeretem az ilyen vadonatúj falva­kat, ahol a pirostéglás nevető házak ha­muvá égett családi fészkek romjain nőttek ki. Valahogy úgy érzem, hogy a fageren­dákból összerótt házakkal együtt ott égett lakóik minden gyermekkori emléke, jobb élet utáni vágyuknak és küzdelmeiknek ta­núja és az ódon házakba rekedt gyermek­kacagás. Az új házak szinte ridegen néznek a já­rókelőre. Jóllehet nevető nagy ablakaik napfénnyel és friss levegővel telítik meg a házak lakóinak életét, mégis megérzed, hogy az új község sírhantokkal koszorúzott. Ezekhez a sírhantokhoz és a Szlovák Nem­zeti Felkelés hőseinek emlékére épített em­lékműhöz járnak a harcok évfordulóján a község asszonyai. Virágot visznek és titok­ban elsírják a szívükben felgyülemlett köny­­nyeket. Csak egyetlen, szomorú szép szemű asz­­szony indul ilyenkor a szomszéd község felé. Idegen falu temetőjében hajlik férje fejfája fölé, hogy virágokkal koszorúzza azt.- Itt halt meg a község határában a saját földjén, amikor a partizánok ellen­­támadásba indultak, meséli Alzbeta Kubi­­náková. — Akkor már égett az egész falu s mi — a család — a németek elől a szom­széd faluba menekültünk. Mire a partizá­nok visszaszerezték a községet, már csak füstölgő romokat találtunk a házak helyén. S a férjem, szegény, ott feküdt arcát az ég felé fordítva a mi kaszálónkon. Kezében ŐRSÉG1 volt a puskája és mellette a szétnyílt ke­nyérzsák, melybe alig néhány órával azelőtt a szalonnát csomagoltam. Még nagyban folyt a lövöldözés, amikor megtudtam, hogy mi történt. Futottam a leégett házak között, négykézláb kúsztam felé a földeken át, de hozzá már nem ju­tottam el. A németek golyózáporából a par­tizánok húztak vissza és vezettek biztonsá­gosabb helyre. Közben a szomszéd faluból szekerek jöttek, hogy elszállítsák halottain­­kat. Az én férjem is ott feküdt közöttük. Sajnálták otthagyni egyedül s így őt is magukkal vitték. Ezért fekszik most ide­gen falu temetőjében. Azóta a kaszálón­kon, ott, ahol meghalt, mindig a legszebb fű nő. Kubinákékat mindenki ismeri a község-Az első jobbról, ülve, a hős Kubinák

Next

/
Thumbnails
Contents