Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-03-01 / 5. szám
ш A teremben szorongó tömeg megmozdult, s odasodort Ida közvetlen közelébe. Mily haragosan szikrázott a szeme! Hideg veríték verte ki a homlokomat. — Most még csak azt mondja meg, kisasszony, — folytatta a bíró, — ki biztatta fel olyan cselekedetekre, amelyek veszélyeztetik a közrendet és a biztonságot? Ida elmosolyodott, — mily szép is volt e pillanatban, — s emelt fejjel, csengő hangon mondta: — Azt kívánja tőlem, elnök úr, nevezzem meg azt az embert, aki annyira hatott a gondolkodásomra, a meggyőződésemre, hogy képes voltam veszélyeztetni a társadalmi rendet. Egyenes választ kíván tőlem, tessék, hallja hát! Nem tudja elnök úr, hogy azokban az iskolákban, amelyeket a hollandusok létesítettek a bennszülöttek számára, a mi számunkra, megtanítottak bennünket egy holland dalra, amelyben arról van szó, hogy mindenki köteles szeretett hazájának szolgálatába állítani mindazt, mi benne jó és derék. Amikor hallottam, mily bátorsággal, hazafias lelkesedéssel szegül szembe a holland nép a német megszállókkal, elragadtatást és csodálatot éreztem. A holland nép valóban szereti a szabadságot. Ezért a szabadságért adták életüket a fasizmus ellen küzdő holland demokraták. Elnök úr, a holland nép harca volt az a példakép, amely lelkesített engem és a társnőimet. _______ tárgyalóteremben ismét eluralkodott a csend. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, hallani véltem a zsebórám ketye_ ___ gését. A bíróság tanácskozásra vonult vissza. Mellettem egy fiatalember — az ifjúsági szervezet tagja — odasúgta a vádlottnak: — Tda. az áldozatod nem hiábavaló, bízhatsz bennünk! M A bíró felállt. Hangja elárulta a benne viharzó érzéseket, keze, amellyel a csengőt emelte, remegett, szeme könnyektől volt nedves. A vak is láthatta, hogy' ezt az indonéz bírót valami — isten tudja micsoda — meghatotta . . . Ida hat évet kapott, amiért a partizánokkal cimboráik és olyan nézeteket vallott, amelyek fenyegetik a társadalmi rendet és a közbiztonságot. Büszkén, felszegett fejjel hallgatta régig az ítéletet, aztán így szólt:-— Elfogadom az ítéletet, elismerését látom benne annak, hogy fontos munkát végeztem. Nem tehettem mást, mert szeretem a hazámat és a népemet. Engedjék meg, hogy most néhány szót mondjak valakinek, aki itt van. ebben a teremben. Váratlanul felém fordult és ezeket mondta: — Hath! köszönjem meg a kormánynak tett kiváló szolgálatait. Nemsokára előléptetik, de gondolkozzék mindazon, ami ma itt. történt. És gondoljon arra, hogy a boldogulásáért árulással fizetett... ozdulni se bírtam, hátamon hideg borsódzott, éreztem, hogy harag és gyűlölet vesz körül mindenfelől, mintha mindenki, aki ebben a teremben összegyűlt, eszeveszett őrült volna. Hol követtem el hibát? Hisz mindössze a kötelességemet teljesítettem. Végül is talán előléptetnek, de mondják meg őszintén, mások nem teszik ugyanazt, amit én? Annyi azonban biztos, hogy ez az Ida ф ÉJfndkívüli egy teremtés! A bájos arcú kis Ida . . . Mennyire sajnálom, hogy most ott ül a börtönben . . . És Ida? Sajnálni fog-e egyezer majd ő is engem? Fordította: Tóth Tibor (omLéketéá Nihány évvel ezelőtt, villamoson utaztam Budapesten. Mellettem egy f iatal nő és 4—5 éves kisfia ült. Az egyik megállónál 25—30 koreai gyermek szállt fel. Kisebb-nagyobb mandulaszemü mosolygós gyermek, akik Magyarország vendégszeretetét élvezték a hazájukban kiállott borzalmak után. A mellettem ülő fiatalasszony kezében cukroszacskót tartott, kisfiát kínálgatta belőle néha. Alig indult el a villamos, az aszszony szó nélkül, mosoly kíséretében nyújtotta át a cukorkát a hozzá legközelebb álló kis koreai gyermeknek. Az visszamosolygott, elvette — majd számomra érthetetlen nyelven megköszönte és sorra kínálta társait. — Kik ezek a gyermekek, anyu? — kérdezte anyját a kisfiú. — Koreai gyermekek, szívem. Náluk háború volt, tudod, borzalmas háborít. — Hát. nem minden háború borzalmas? ■— Dehogynem. De ez különösen borzalmas volt, fiam, mert az ország egyik fele harcolt a másik ellen. Testvérháború volt! — És miért harcoltak egymás ellen ? — Mert a rossz emberek kényszerítették őket, kicsim! — Ugy-e, nálunk sosem lesz háború, anyu ? Ha rajtam múlik, édesem, sosem! Ugye, nekünk nem kell más országba menni, mert szegények és árvák leszünk ? — Remélem fiam, hogy sohal A kisfiú pár pillanat ig gondolkozott, majd megszólalt: — Anyu, adjunk még valamit ezeknek a gyermekeknek! —- Valamit? Mit? — Hát valamit! Pénzt, vagy . . . vagy itt van a zsebemben a felhúzható törpeautóm, odaadom azt . . . — Azt? — kérdezte csodálkozva az anya hiszen ez a legkedvesebb játékod! — Majd, játszom mással, anyu . . . hadd adjam nekik! Biztosan örülnek majd, szegények ... és tudod . . . náluk háborít volt . . . te mondtad . . . borzalntas háború . . . talán az anyukájuk is meghalt . . . Odaadhatom?-nézett szinte könyörögve az anyjára. A fiatalasszony könnyein át mosolygott kisfiára, s mivel hang nem jött ki a torkán, bólintott. 8 azt a boldog mosolyt, amellyel az a budapesti kisfiú odanyújtotta koreai testvérkéjének a legkedvesebb játékát, sosem felejtem el. Mindez csak azért jutott most eszembe, mert 30 magyar gyermek érkezett hozzánk a helyi kőbánya vendégeként. A sokat szenvedett gyermekek egy hónapig maradnak itt és szeretném, ha ez az egy hónap számukra éppolyan felejthetetlenül szép emléket hozna, mint a koreai, görög gyermekeknek a magyarországi vendégszeretet. Kötelességünk elfelejtetni velük rövid időre, vagy örökre a csöppnyi gyermeklelkükkel átélt borzalmakat, ha egyáltalán el lehet felejteni azokat. Vígh Rózsa
