Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-11-01 / 21. szám
agy húszán állhatták most a / Я A zászló körül, de az a húsz Ш Ш szilárdan kitartott. Az anyát Я Я is odavonta közéjük a féltés Я Я meg valami homályos kíván-ЯЯ ság, hogy mondjon nekik Nr valamit. Hadnagy! Vegye el-tőle! —- parancsolta a magas öreg és kezével a zászlóra mutatott. A tiszt Ravelhez ugrott, megragadta a rudat és rákiáltott: Ereszd el! — El a kézzel! — harsogta Pavel. A vörös zászló megingott, jobbra dőlt, balra és újra megállt, egyenesen. A tisztecske félrelódult és a földre huppant. Az anya mellől most szokatlan gyorsasággal előretört Nyikolaj, öklét maga előtt tolta: Letartóztatni! — parancsolta a tábornok, lábával dobbantva. Több katona odaugrott. Egyikük magasra lódította a puska agyát, a, zászló megrendült, megdőlt és elveszett a katonák szürke gomolyában. Eh! — nyögött valaki panaszosan. •— Jaj! — Az anya melléből állati üvöltés tört fel és Pavel érces hangja felelt rá a szürke csomó közepéből: — Isten veled, anyám! Viszontlátásra! „Él és rám gondol“ — dobbant meg a szíve. ■H- Isten áldja, nénike! Lábujjhegyre állt, hadonászott, mindenáron látni akarta őket. És a katonák feje fölött felbukkant Andrej kerek arca és rámosolygott. Fiaim... Véreim... Andrjusa... Fása. — Viszontlátásra, testvérek! — kiáltottak az elfogottak és száztorkú visszhang felelt nekik az ablakokból, háztetőkről, mindenfelől. Valaki mellbe lökte. Sűrű ködön át látta a kis tisztet, aki pipacsvörös arccal rákiáltott: — Kotród j innen! Ö ránézett és meglátta a lábánál a kettétört zászlórudat. Egyik darabján ott lógott a vörös posztó maradéka. Lehajolt és felvette, de a tiszt kiütötte a kezéből és dühösen elhajította: — Hordd el magad, mondom! — ordította dühösen, a lábával dobbantva. Most váratlanul fellángolt megint az ének a katonák körülzárta körből. „Nem lesz a tőke úr mirajtunk . Köröskörül minden hullámzott, kerin_ ff remegett, nyugtalanító, mily zúgás töltötte be a levegőt, mintha távíiődrótok bőg!'.ának. A tiszt a katonák elé ugrott :-— Abbahagyatni az éne, . Kmjnov őrmester! — üvöltötte. Az a va támolyogva a félredobott zászlórúd >■. lép, t és újra felemelte. — Fojtsátok beléjük! Az ének megremegett, elhalt. Valak vállon ragadta az anyát, megfordította és hátbalökte. Menj innen . Kiüríteni az utcát! — vezényelt a tiszt. Vagy tíz-húsz lépéssel odább újabb sűrű tömeg tolongott. Ordítoztak, fütyültek, lassan hátráltak az utca mélyére és benyomultak az udvarokba. Egy bajuszos fiatal katona Pelageja mellé érve, a fülébe ordított és feltaszította a járdára: — Szedd a lábad. banya! A rúddarabra támaszkodva igyekezett tovább. Lába remegett, fél kezével a falba, a kerítésekbe kapaszkodott. Előtte hátráltak az emberek, mellette, mögötte katonák jöttek és hajszolták: •— Mozogj! . . . Utolérték, el is hagyták, és ö megállt, körülnézett. A legközelebbi mellékutcán befordult. Keskeny, néptelen kis utca volt. Most megállt, nagyot sóhajtott és figyelt. Valahol elől embertömeg zúgott. Kódjára támaszkodva arrafelé sietett. Szemöldöke rángatózott, homlokát kiAZ ANYA Részlet Gorkij regényéből verte a forróság. szája mozgott, hadonászott, szívében szavak zsúfolódtak és feszegették. Leírhatatlan vágyat érzett kikiáltani, ami benne van. A mellékutca hirtelen balra kanyarodott, és a szegleten túl előbukkant egy embercsoport. Valaki hangosan, izgatottan beszélt. —- Puszta verekedőkedvből senki se megy neki a szuronyoknak, testvérek . . . — Hogy kitartottak! Láttátok? Jönnek ellenük, ők meg csak állnak, állnak rendületlenül ... Láttátok Pása Vlaszovöt ? Hát az ukránt ? — Hátrafonta a kezét és mosolygott az ördögadta. — Emberek, galambocskáim! . , . Az anya most odaért, és közéjük furakodott. Tisztelettel utat engedtek neki. Valaki elnevette magát. — Nézd csak! Hozza a zászlót! — Hallgass! — torkolta le a másik. Pelageja Nyilovna széttárta kezét . . . — Hallgassatok rám a Krisztus nevében! ... Testvérek vagytok valamenynyien ... az ón véreim . . . Ne féljetek semmitől . . . Láttátok, mi történt ? A fiaink, véreink mennek előre, mennek az igazság után. Az igazság mindnyájunké... írtetek és a gyermekeitekért vették magukra a keresztet, hogy szebb idők virradjanak. Új életet akarnak, igaz és igazságos életet mindenki számára ... Jót akarnak mindenkinek! Szíve majd megszakadt, fullasztó szorongást érzett, torka kiszáradt. Lelke mélyén nagy, mindenkit átfogó szeretet szavai születtek, égették a nyelvét és egyre szenvedélyesebb erővel, egyre szabadabban törtek fel belőle. Látta, hogy ráfigyelnek, némán hallgatják, szorosan körülfogják. S közben egyre nőtt, már tudatossá is vált benne a kívánság, hogy kövessék ők is Pa veit és Andrjusát, ne hagyják cserben azokat, akiket az előbb kiszolgáltattak a katonáknak. Nézte a komoran figyelő arcokat és szelíd erővel folytatta: — Mennek a fiaink az öröm útján, mindannyiunk és Krisztus igazságáért. Harcolnak minden ellen, amivel összekötöztek, letiportak bennünket a kapzsik, a hamisak, a gonoszok. Látjátok, véreim, a fiatalság az egész népért harcol, az egész világ munkásságáért. Ne hagyjátok el, ne tagadjátok meg őket, ne maradjanak magukra az útjukon. Szánjátok meg önönmagatokat és higgyetek a fiaitoknak. Az igazság születik meg a lelkűkben, az igazságért halnak meg. Higgyetek nekik! Hangja elakadt, ereje elhagyta. Valaki a hóna alá nyúlt. 9
