Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1957-09-15 / 18. szám

flgas, sziklás hegytetőről néznek le a környező völgyek napsütötte tisztásaira, csobogó csermelyeire Lietava várának romjai. Vaskemény gránitkőből faragott falait, fényes termeit, már vány ok

oszlopait régen kikezdte s büszke várból omladékká varázsolta az idő vasfoga. Repkény és moha nőtte be a hajdan felhőleső magas tornyokat, nagyhasd, zömök bástyákat, kőhalmaik között nyaranta kékezüsthátií kígyók sütkéreznek, sombokrok gyümölcsfürtjei érnek pirosra.

A legeslegöregebb nagyanyó sem él már azok közül, akik fiatalok voltak akkor, amikor a vár falai még épségben állottak, de a környék lakói mégsem feledkeztek meg arról, ami itt történt. Csendes estéken versenyt susognak a várhegy szikiái alatt zizegő fenyőkkel, és szájról szájra adják a történetet, ami most mesének tűnik, de régen, nagyon régen, valóság volt.

Juro .lármáik lett akkoriban a hegyi legények kapitánya, s ahol ő és legényei tanyát ütöttek, bizony rossz világ járta a jobbágytartó, dölyfös urakra, s legott jobb dolguk lett valamennvicskével a kisemmizett, keserű kenyéren tengődő, éhező jobbágyoknak, zselléreknek. A hegyi fiúk mindent, amit csellel, fondorlattal elvettek a földesuraktól, gazdag kereskedőktől, a szegények között osztogattak szét. Ritkán látott fehér búzakenyérke került ilyenkor a cifra drágaságok, gyémántos kösöntyűk, boglárok árából, télre való ködmönke, kisdolmány, meleg takaró, puha bocskorka lett a karmazslnpiros meg hupikék vastag posztóvégekből, drága, úri prémbundákból. Cseppet sem volt csoda hát. hogy a hideg is kilelte a léhűtő nemes urakat a félelemtől, ha útra kellett kelniük valamerre. Vihettek magukkal pandúrt egy ármádiára valót, őriztethették a kincseiket akár magával a mesebeli hétfejű tűzokádó sárkánnyal, Juro JánoSík mégis túljárt az eszükön mindig. S mert mindeddig sehogysem tudták kézrekeríteni. vasraverni, börtönbe vetni, Lietava várába gyülekeztek egy sötét éjszakán s terített asztalok mellett, lakoma közben tanakodtak azon, hogy milyen kelepcébe csalják a szegénylegények bátor vezérét. Ott szaporították a szót a Palányiak és Jeszenszkyek Túróc megyéből, a Szentiványiak és Tyeplánszkyak Liptóból, a Pálffvak és egy Szkalka nevű nemes úr Trencsénből.

uAuyW./

Kerítsük körül a ezúlyói sziklákat, ott tanyáznak most Járműik legényei. Fogjuk meg a sast a fészkében, tanácsolta Szentiványi égy pirosrasült lúdcombot rágcsálva.

— Oktondi beszéd — nem fogjuk meg őket a sziklák között ítéletnapig sem. Kísiklanak a kezünkből, mint a gyík. Én bizony amondó volnék, hogy csaljuk le őket valamiképpen inkább a Vág partjára —- dörmögte vissza vastag medvehangon a másfélmázsásra hízott liptói Tyeplánezky, és héjjal párnázott, tenyerével nagyot csapott az asztal vastag lapjára.

A trencséni Szkalka nem ült az asztalnál. A terem egyik szölgetében állt, a márványos kandalló tűzönéi a hátát melengette, s egy re csak mosolygott a kunkori bajsza alatt.

— Nincs igazad Szentiványi komám, és az sem ügyes dolog, amit Tyeplánezky uram tanácsol. Én valami jobbat eszeltem ki — mondta, amikor nagysokéra megszólalt. — Tudnivaló dolog, hogy 2 hét múlva vásár lesz Zsilinán, és az ilyen vásárokról JánoSík meg a legényei el nem maradnának a gönoölszekér hét csillagáért sem. Ha pedig ők ott lesznek, ott leszünk mi is. valamennyien. És nem csak mi leszünk ott, hanem a pandúrjaink is. Egész sereg. Akármilyen csalafinta légyen is az az ebadta Juro, a temérdek nép közt észre sem veszi, amikor a pandúrok, hajdúk bekerítik, lefülelik s aztán, hopp — hírével, el vele! Leshetik a dereekenyérevök a védelmezőjüket, ha-ha-ha! — nevetett egy jóízűt és megpödörintette. megsodőrintóttá egetdöfő szurokfekete bajszát. A többieknek tetszett ez a terv, mert igen egyszerűnek látszott, ezért hát megegyeztek, vígan koccintgattak a trencséni nemes úrral és ittak-ettek, mulattak tovább hajnalhasadtéig. Csak Szkalka nem maradt a várban, öles vállára kanyarította nyestprémes, öklömnyi rubintgombos mentéjét, s mielőtt még a kakasok elkukorékolták volna az éjfélt, hazament. Amikor azonban megfakult a csillagok fénye az ég tetején, hogy hogy nem. egy£

szeriben újra csak ot-termett a lakomázók között. Egy szál ócska, elnyűtt szftrködmönbe öltözve bukott be az ajtón ős gyolcsszínre vált képpel, lihegve hebegte:

— Jaj nekem, jaj! Oda az aranymarkolatú nemesi kardom, a 100 darab újonnan vert pengő, körmöd tallérom meg a pihepuha nyestprémbundánI. Még a mentém rubintos gombjai is mind a JánoSík feneketlen iszékjába. vándoroltak. Egy poltúra nem sok, de annyi sem csörög a tarsolyomban. Biztosan titeket is kigúnyolt, csúffá tett és alaposan megkopasztott az az ilyen-olyan adta fickója- siránkozta Szkalka.

Hogy minket? Minket ugyan nemi Karabélyos strázsák őrzik a várkapukat, s ide aztán Juro be nem merészkedik semmiért. Tudja ő jól. hogy itt vagyunk, s az ilyen rettenthetetlen vitézek mind a hét bőrét lenyúznák, ha a közelükbe kerülne lódította a dölyfös Pálffy, s hetykén reácsapott az oldalán fityegő kardra. - Te talán akkor akadtál össze vele. amikor innen elmentél? kérdezte aztán. Szkalkának olyan veres lett erre a kérdésre az eddig gyolcsszínű ábrázatja, mint a frissen főtt rák.

Hogy találkozhattam volna vele akkor, amikor innen elmentem, hiszen én itt sem voltam. A hegyi legények még a szúlyói erdőkben körülvettek a csatlósaimmal együtt s ott tartottak fogva mostanáig. A kapitány parókát illesztett a fejére, szintolyan kunkori hajúszt ragasztott az orra alá, mint. amilyen az enyém, felöltötte a. mentémet s egyenesen ide tartott, hogy csúffá tegyen benneteket. itt ült. itt ivott veletek, itt pátylógattátok őt éjféli kakasszóig, s azt hittétek, hogy én vagyok az. Még abban is tanácsot adott nektek, hogyan fogjátok el őt magét meg a cimboráit. Túljárt Juro mindnyájatok eszén! Nekem meg oda a kardom, a csillogó tallérkáim, rubintos gombjaim. Nagy kanállal esznek holnap a jobbágyaitok, jó védelmezőik akadtak ezen a v idéken —- fejezte be a mondókaját. s bánatában felhörpintett egy fél kanta bort.

Ezúttal pedig igaza volt a kárvallott, nemes Szkalka uramnak Trencsén megyéből. Akadtak a Vág pázsitos völgyében s a zöldvizű Garam vidékén olyanok is abban az időben, akik pártját fogták a szegényeknek nyomorúságukban, akik bosszút álltak a sérelmeikért. A jobbágyokból. zsellérekből lett hegyi legények voltak azok s délceg kapitányuk Juro JánoSík. így mesélik ezt a lietavai vár sziklái alatt susogó tűlevélszoknyés fenyők, így susogják a Vág hullámai s így adják szájról szájra a késői ükunokák, akik nem tengődnek már keserves jobbágysorsban, de .JánoSíkot azért még mindig nagyon sokszor és megbecsülő szeretettel emlegetik.

Jelinek—Rényi Magda