Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)

1955-12-01 / 23. szám

melyik kávéházban várt a fiú, azt is, hogy ott egy asszony kereste őt fel és hogy mindketten különböző időben hagyták el a helyiséget. Meunierné hazafelémenet mégegyszer átgondolta a veszélyt, melybe ő magát és övéit kergette. Bármeddig is mérlegelte, amit mérlegelés nélkül hirtelen érzésből tett, maga az út hazafelé nyugtázta elhatározását: a nyitott üzletek előtti sorbanállók, a bezártak előtti ládák, a körútakon átzúgó német autók kürtölése és a kapuk felett a horogkeresztek. Ügy, hogy amikor belépett a konyhába, mintegy második üdvözletképen megsimogatta az idegen fiú haját.

A férfi azonban rárivallt, hogy baklövést csinált ezzel a gyerekkel. A mérgét, mivel a saját gyermekeit sajnálta — minden reményét egyszerre a ködös, szabadságnélküli jövő siralmas kilátása váltotta fel — az idegen fiún töltötte ki. Mivel azonban a fiú túl óvatos és túl hallgatag volt ahhoz, hogy okot adjon, ütötte őt anélkül, mikor is azt állította, hogy a fiú szemtelenül néz. őt magát utolsó szórakozásában gátolták meg. Szabad ideje legnagyobb részét még mindig a kocsmában töltötte, ami kissé megnyugtatta. Most az utca végén a németek elkobozták egy kovács műhelyét.

Az utca, mely eddig szép csendes és horogkeresztmentes volt, egyszerre hemzsegni kezdett a német montőröktől. Német kocsik torlódtak össze, melyek javításra szorultak, a kocsmát nácikatonák foglalták le és egész otthonosan érezték ott magukat. Meunierné férje nem tudta ezt a látványt elviselni. Gyakran találta őt az asszony némán a konyhaasztalnál. Egyszer, mikor már majd egy órán keresztül mozdulatlanul ült, fejét a karjára támasztva, nyitott szemekkel, megkérdezte tőle, mire gondol éppen. „Semmire és mindenre. Ezenkívül még valami egész távoli dologra. Képzeld, épp azokra a németekre gondoltam, akikről barátnőd, az Annette mesélt, nem tudom, emlékszel-e még, az a német, aki Hitler ellen volt, az a német, akit a németek letartóztattak. Szeretném tudni, mi lett vele. Vele meg a fiával.“ Meunierné így válaszolt: „Találkoztam múltkor Annettel. Azok elvitték akkor azt a németet a Santéba. Talán azóta agyon is ütötték. A gyerek eltűnt. Párizs nagy. Biztos talált magának menedéket.“

Mivel senki sem itta ki szívesen pohár borát nácikatonák között, gyakran betértek egy pár üveggel Meunierék konyhájába, ami azelőtt szokatlan és kellemetlen lett volna. Többnyire Meunier munkatársai voltak ugyanabból az üzemből, nyíltan beszélhettek. Az üzem főnöke átadta az irodáját a német megbízottnak. Ez tetszés szerint jött és ment. A német szakértők felülvizsgáltak, mértek, átvettek. A közigazgatási hivatalokban már nem is vettek fáradtságot, hogy titkolják, kinek a részére hajszolják ilyen erősen a munkát. Az

összerabolt fémből elkészült kész alkatrészeket keletre küldték, más népeknek a nyakát kitekerni. Ez volt a vége a dalnak, lerövidített munkaidő, lenyomott munkabér, kényszerszállítmányok. Meunierné leengedte a redőnyöket, letompították a hangjukat. Az idegen fiú lesütötte a szemeit, mintha maga is félne, hogy olyan a tekintete, hogy elárulhatná, mi megy végbe a szívében. Olyan halvány és szikár lett, hogy Meunier morogva figyelte és félelmét nyilvánította, hogy biztosan beteg és még megfertőzi a saját gyermekeit. Meunierné írt önmagának egy levelet, mintha az unokahuga kérné, hogy tartsák a fiút még maguknál, mert a férje súlyos beteg és még egy ideig mellette akar maradni. „Ez kényelmesen csinálja a kölykével“ mondta a férfi. Meunierné gyorsan dicsérni kezdte a fiút, hogy nagyon ügyes, minden reggel már négy órakor a csarnokokba jár, például ezt a darab marhahúst is jegy nélkül kaparintotta meg.

Meunierékkal egy udvarban két testvér lakott, ezek mindig nagyon kellemetlenek voltak, most szívesen jártak át a kocsmába és ott vesztegeltek a német montőrök térdein. A rendőr megfigyelte a dolgot, aztán elvitte a testvéreket a kerületre, ezek ordítoztak és védekeztek, de a rendőr rávezette őket az ellenőrzőívre. Az egész utca nagyon örült ennek, de sajnos, a testvérek még

kellemetlenebbé váltak, a német montőrök ki-bej ártak náluk, birtokukba vették az udvart, a lárma behallatszott Meunierék konyhájába. Meunier már nem dicsérte a német rendet, finom, lelkiismeretes, alapos renddel szétrombolták az életét, az üzemben éppúgy, mint otthon, kisebb-nagyobb örömeit, jólétét, becsületét, nyugalmát, ennivalóját, levegőjét.

Egy napon Meunier egyedül volt feleségével. Hosszas hallgatás után kitört belőle, így kiáltott: „Övék a hatalom, mit akarsz! Milyen erős ez a sátán! Bár csak lenne valaki a világon, aki erősebb nála! De mi, mi ájultak vagyunk. Ahogy kinyitjuk a szájunkat, azok agyonütnek minket. De az a német, akiről egyszer az Annetted beszélt neked, te talán el is felejtetted, én nem. Az legalább valamit kockáztatott. És a fia, le a kalappal. Az unokahugod húzza ki magát egyedül a csávából, a fiával együtt, az engem egész hidegen hagy. Annak a németnek a fiát azt idevenném, az fölvillanyozna engem. Azt többre becsülném, mint a saját fiaimat, azt jobban is etetném. Egy ilyen fiút elrejteni, azt igen, és ezek a banditák járnának ki és be és nem is sejtenék, hogy mit merészelek én, miféle vagyok én és kit rejtettem el! Én tárt karokkal fogadnék fel egy ilyen fiút.“

Az asszony elfordult és így szólt: „Már felfogadtad.“

Qílleáél élet

Fiatalon kerültek össze. Géza még 20 éves sem volt, amikor megnősült. Mire besorozták, már megszületett az első gyermeke. Amikor leszerelt, már kislánya is volt. Azután négy óv alatt megint lett három és mire 27 éves lett, már öt gyermek apja volt.

Felesége a folytonos szülésben, gondban bizony jobban megöregedett, mint ő, pedig fiatalabb volt nála.

Géza valahogyan nem nagyon szeretett dolgozni. Mindig a könnyű munkát kereste és el is ment utána bárhová. Annak, hogy házaséletük leromlott, ez volt az egyik főoka. Az asszony nem akart az öt gyermekkel vándorolni, így tehát nem mozdult ki otthonról, — menjen Géza egyedül. Tudta, hogy úgyis állandóan változtatja munkahelyét. Hiszen olyan könnyű munkát, ahol csak inni és kártyázni kell, sehol sem talál.

így tehát az asszony öt gyermekével ott maradt a kis szoba-konyhás lakásban. Géza pedig hol itt, hol ott próbált szerencsét. A pénz, amit hazaküldött, kevés lett volna a gyermekek eltartására és ezért az asszony is dolgozni járt.

Géza, ha nagynéha otthon is töltött egy pár napot, ahelyett, hogy a gyermekeinek örült volna, beült a kocsmába és sokszor csak jóval éjfél után botorkált haza. Akkor aztán alig hogy lefeküdt, a gyomra kezdett fájni. Már gyermekkorában is gyomorfájós volt mindig. Alig hasított a fájdalom jól beszeszelt gyomrába, máris nógatta az asszonyt:

— Kelj fel, főzz teát, melegíts cserepet, mert meghalok.

Az asszony ilyenkor elveszítette türelmét:

— Hát halj meg! Mit bánom én. Olyan bolond már nem vagyok, hogy éjfél után tüzet rakjak neked, mert többet ittál a kelleténél.

Az ember egy ideig jajgatott még, aztán elnyomta a mély, mámoros álom. Másnap aztán fűnek-fának panaszolta:

— Egész éjjel úgy fájt a gyomrom, hogy majd megbolondultam és a feleségem nem volt képes egy kis teát főzni nekem. Ezért nősüljön az ember!

Persze, azt, hogy előző este a kocsmában alaposan a pohár fenekére nézett, nem mondta. Azt csak azok tudták, kik szintén a kocsmában voltak, azok pedig nem szívesen beszélgetnek senkivel arról, ami a kocsmában történt. A falu zöme, főleg az idősebb asszonyok elszörnyűlködtek Géza panaszának hallatára:

— No, de ilyet! Micsoda asszony! Enynyit sem tud megtenni a férjének!

Pár nap múlva Géza újból vállára vette a vándortarisznyát és elindult munka után.

Ekkor 28 éves volt.

Új munkahelyén megismerkedett egy lánnyal. 24 éves volt, Margitnak hívták. Józan gondolkodású, szorgalmas lány volt Margit. Nem kellett volna dolgoznia, mégis munkát vállalt. Nem akarta, hogy szülei tartsák el. Eleget költöttek rá gyermekkorában.