Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-10-15 / 20. szám
Lenyelünk egy-egy darab tegnapesti puliszkát, annyi sót hintünk rá, amennyi ujjhegyeink közé fér s egy kis paprikát is. Egy hörpintés vizet iszunk rá. Kell-e egy embernek ennél több? Dehogy kell! Igaz, hogy némelyek jól esznek reggel, jól esznek délben, jól esznek este, de még napközben is be-befalnak ezt meg azt!... De hány ilyen akad a faluban?... Egy-kettő, akinek földje, tehene, pénze van. Az ujjainkon is megszámolhatjuk őket. — Keserű ez a puliszka, a szőlő még édesebb lesz utána — mondja Evangelina néném. Nagyot nyelek. ELINDULUNK. A szól végigsöpör a felhős égen. A reggel tiszta lesz, a nap ragyogó. Egyenesen hágunk fel a dombra, ahol a fél falu ott gyülekezik már a szőlő bejáratánál. Tutanu az anyja szoknyáját fogja. Trakalie az apja melett topog. Az apja sápadt, törpe ember, a bajúsza sárga, mint a tök. — Brrr! Fene hideg van. Darie, fene hideg... Gingu a testvérével jött, Tudorakhe a neve. Turturika egészen egyedül Szőlőt, szőlőt eszünk A szőlő bejárata egyelőre zárva. A sánta uraság, amint kinyaltan, henyén hanyattdől a kocsiban, olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Fején fekete asztrahán süveg. Vállán prémes bunda. Nyakában fekete-veres csíkos kendő. Az uraság ruhája sötét kávészínű és kissé bolyhos; cúgos cipője keskeny és hosszúkás, ragyog mint a tükör. Puha gyapjútakaró födi a térdét. A belső szolga erősen vigyázott, hogy az uraság valahogy meg ne hűljön, náthát ne kapjon, ne csöpögjön az orra, ahogy nekünk csöpög. Parisz Karuca tiszttartó úr apáról fiúra urasági cseléd. 6 veszi jegyzékbe a nevünket. Oprea Kacuj Strimbu a másik tiszttartó. Egy álltó helyében kettőbe hasítaná a szegényembert s úgy nyersen-véresen fel is falná. Odalép most a szekérhez, amelyből kifogták már a lovakat. Kivesz belőle egy sodronyból font szájkosarat és sárga fogait mutogatva, ránkröffen: — Melyik az első, hé, hogy ezt az arcdíszt feltegyem neki? — E nem dísz, hanem szájkosár... A tifélétek számára dísz ez, mégpedig szép... Az emberek egy lépést hátrálnak. — Gyerünk, no! Egyik sem akar? Ott áll a tiszttartó a szájkosárral a kezében. Tudjuk, hogy mi a szájkosár. Szájkosarat teszünk a marhának, amikor tengerit kapálunk az urasági birtokon. Másképp a marha leharapdálná a kukorica végét. Szájkosarat teszünk neki nyáron, aratáskor, amikor a kévekötőgép elé fogjuk, isten ments, be ne faljon egy-két kalász urasági gabonát. Most meg az uraság nekünk is szájkosarat hozatott, hogy bele ne kóstoljunk a szőlőbe. Tudják önök, hogy mi a szájkosár? Sodronyháló, amely eltakarja az ember száját. A szájkosárral lélegzeni lehet. Az ember az ajkát is megnedvesítheti egy csepp vízzel. Ha megúnta, hogy folyton nyalja a száját, esetleg köphet is az ember a szájkosáron keresztül, csakhogy a nyál a sodronyra ragad. A nyelve hegyével kell áttoszigatnia rajta s aztán kézfejjel letörölnie. Mindenesetre, amíg szájkosár van rajta, egy szem szőlőt sem dughat a szájába. A sánta uraság mellett, mintha csak a földből nőttek volna ki, ott teremnek a csendőrök s közöttük az alacsony, kövér bajúszos őrmester. Halljuk is a recsegő hangját... — Eljöttünk volna mi is a szüretre, Miliarezi nagyságos uram... Hadd mulassunk... Kár, hogy cigányt is nem méltoztatott hivatni... Régebbi időkben az embereknek maguknak is volt itt meg ott egy-egy cseppecske szőlőbirtoka, ősszel, szüretkor felbukkantak a cigánymuzsikusok is. Muzsikáltak a szőlő végében, ették a szőlőt, itták a mustot. Tettek a tarisznyába is, hadd egyenek otthon a purdék. Most mit keresnének itt a cigányok? A sánta uraság mégcsak nem is Rittyentene feléjük. Oprea Kacuj Strimbu tiszttartó úr haragosan kiabál: — Meddig tartsam még itt a kezemben, hé? Káromkodik egy nagyot. Az emberek az uraságra pillantanak, a tiszttartót nézik, a csendőrökre figyelnek. A szőlőre, a messzi tájra, s reánk valamennyiünkre a reggel lágy aranyfénye hull. Az állomáson hosszan, vékonyan fütyül egy mozdony, majd lassan pöfögve megindul, s búzával rakott, hosszú kocsisort von maga után. A mezők aranya, a mi munkánk indul ott a Duna felé, s onnét a vizek országútiján tovább, messzi idegen tájakra. Mi, valamennyien soványak vagyunk, csórék és éhezettek. — Bim-bam! Bim-bam! A templom harangjai szólnak. A harangszó bejárta a nedves és tiszta őszi levegőeget. A szívünk elszorul. Ki halt meg? — Bita. Amikor elindultam otthonról, haldokolt már. Anyám maradt mellette A lány lecsüggeszti fejét, s a szemét törölgeti. — Bim-bam! Bim-bam! Bim-bam!... A vonat felhágott Turnu felé a dombra. A bevágásnál jár már. A mozdony füstje, mint valami kibomlott farkú fekete kígyó vonaglik a szerelvény fölött. Ha fújna a szél, széjjel is zavarná. A szél megállt. Olvadozik a dér. Nedves a föld. Nedves és hideg. A néma tömeg pillantásai közepette előáll egy öreg asszony. A teste aszott, a háta görbe, az arca sovány és karvalyorra van. — Tedd fel nekem, fiam, a kosarat. Tedd fel a szájkosarat, hadd emésszen el téged a pokol tüze. A pokol tüze emésszen téged, fiam, mindörökkön örökké. Van addig még, öreganyám! A KEZDET volt nehéz. Az emberek, egyik a másik után a tiszttartó felé lépnek és Oprea Kacuj Strimbu felteszi nekik a szájkosarat. A tiszttartó mellett fegyverével a vállán áll Zsuvete, az őrparancsnok és Sztaneszku jegyző úr. A jegyző úr csontos, sárga arca mosolyog. Szeretne minket kiengesztelni. — Látjátok, jó emberek, minden nap négy-ötszáz ember jön a hegyre szüretelni... Több jön, jegyző úr, több jön! - veti közbe a tiszttartó. — Hacsak mindenik egy szemet itt, egy szemet ott csippent le, mint a madár, gondoljátok el, mekkora nagy kár érné az uraságot... — Esztendőről esztendőre kihajtanak minket, hogy megdolgozzuk a Miliareci uraság szőlőjét — mondja Uje. — Levásik rólunk a rongy, éjjel és nappal éhség bágyaszt,' s mégis erővel hoztok el ide, hogy ingyen dolgozzuk meg az uraság szőlőjét... Rabnál rosszabbul élünk... Mert a rabszolga rab volt, de a gazda mégis csak odavetett egy-két falatot, hogy elverhesse az éhét. Te pedig, jegyző úr, szép szóval akarsz eligazítani minket... — De még szájkosarat is tesznek, mint a marhának... — Hété, Zgamiie-sarjadék, csaknem nyughatol? Azt a nótát fújod, mint Uje vagy Ovedenie, vagy Stingacsu? Egyet mondok nektek: Térjetek észre! Emberek — Hát ha emberek vagyunk, akkor miért tesznek így velünk? — Hát aztán ? Leesik tán az orrotok ? Dejszen a környéken minden szőlőbirtokos szájkosarat tesz a parasztoknak szüretkor! így van ez, amióta a világ világ. A jegyzőt elönti a méreg, s veres mint a főtt rák. — Más falukban az emberek nem mutatják ki a foguk fehérjét. Csak ti itt, Omidán, űztök gúnyt belőlünk, a hatóságból, hol az uraság szemeláttára hol a megyefőnök úr szemeláttára. De majd megszorítjuk egy kicsit a gúzst... Látlak én még titeket, kucsmával a kézzel a községháza előtt: tessék már valamit engedni, jegyző úr, a szolgáltatásból, hiszen megnyomorít vele: tessék már kihagyni, jegyző úr, az őrségből, hiszen háromszor kerül egy héten rám a sor; tessék már, jegyző úr, kevesebbet kívánni a köztisztaságnál, hiszen három ízben küldte volt ki az egészségügyi közeget, hogy megbírságoljon, amiért nem hordtam ki
