Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)

1955-10-15 / 20. szám

Ifiäk /йяЯЗШюШ*A kiskozmai határ porát a pajkos szél sokszor a szemembe hintette, ami bizonynem derített egy csöppnyi kedvre sem. Hátha még hozzászámítom a mellettem ballagó atyafi beszédét, akiről csak annyit tudok, hogy a kiskozmai BFSz tagja és most éppen hazafelé igyekszik.

— Nem tagadom én azt el, hogy szép az állatállományunk, meg a kertészetünk is pénzt hoz a konyhára, nagyon szép a dohánytermésünk is, de én megmondom őszintén, keveslem a munkaegységre kifizetett 6.50 korona előleget.

— Nézze, — igyekszem őt meggyőzni, az nem baj, hogy most csak annyit kapnak, majd az év végén egyszerre üti a markukat a sok pénz, amikor a másik felét is kifizetik.

— Látni fogjuk azt, — sohanapján, — mosolyog gúnyosan. Tavaly se kaptuk meg, ezidén sincsen rá fedezet.

— Mert bizonyára rosszul gazdálkodnak, fordulok felé most kissé ingerülten.

— Az is lehet, — hagyja rám, majd így folytatja megenyhült hangon. Meg hát az is itt a hiba, hogy a határunkban nem a legjobbak a földek. Vannak itt 6—8. osztályúak is, melyek bizony nem adnak olyan jó termést.

— Mit gondol, nem volna-e helyesebb, ha ezeket az alacsonyabb osztályú földeket takarmány termesztésére használnák és felszaporítanák a szarvasmarha-állományvikat, hiszen ha jól értesültem, még a tervezett állományuk sincsen meg.

•—- Nagyon nehéz eset, mert még nincsenek készen a közös istállóink.

— Egyáltalán nincsen mód arra, hogy addig is szaporítsák az állományt? — teszem fel a kérdést.

— Hát lenni éppen lenne, tehát törődjön vele a vezetőség, azért választottuk őket. — Amikor észrevette rosszaló hallgatásomat, így folytatta:

— Ne gondolja rólam azt, hogy én olyan szövetkezetellenség vagyok. Nem panaszko-A virágba borult dohányföld a kiskozmai határban

dóm, hogy rossz a sorom, mert a munkaegységre megkapom a 4.50 kg termést és eléldegélünk belőle. Csak hát bánt az engem nagyon, hogy más szövetkezetekben olyan jól fizetnek, és nálunk meg csak így. No, de én erre megyek, isten áldja, — és mielőtt még bármit is szólhattam volna, befordult az egyik utcába.

— Ejnye, ejnye, hánytorgott bennem a sok belém akadt szó. Hogy lehet valaki ilyen egykedvű. Még egy dühös pillantást vetettem utána és elgondokoztam, talán mégis igaza van ennek az EFSz tagnak. Lám, milyen értelmesen mondotta: „más szövetkezetekben jól fizetnek, nálunk meg csak így.“

A beszélgetés után szinte vágy tam valakivel beszélgetni és hallani valami bizakodó szót. Hát felkerestem a kiskozmai CsISz helyi

Qutány Juci töri a hatalmas dohányleveleket.

szervezetének elnökét, Gutyán elvtársat» hogy megérdeklődjem, hogyan segít az if júság a szövetkezetnek.

— Amikor közgyűlésünkön megvitattuk a párt és kormány határozatát, amely a szövetkezetek megerősítéséről szólt, arra az elhatározásra jutottunk, hogy valójában csak úgy segíthetünk EFSz-ünknek, ha mi ifjak mindnyájan a szövetkezet tagjaivá válunk. így azután nap mint nap jó munkánkkal, tudásunkkal igyekezni fogunk, hogy szövetkezetünk megerősödjék. Mindjárt másnap 46 CsISz- tag, 23 leány és 23 fiú, — belépett a kiskozmai EFSz-be. A leánycsoport egybemaradt, a dohánytermelő- és szárító-csoportban dolgoznak. A fiúkat szétosztották az, állattenyésztésbe és növénytermelő-brigádokba.

— Legjobb lenne, ha most mindjárt munka közben meglátogatnánk a lányokat, éppen dohányt törnek künn a mezőn, — indítványozza és már indul is arrafelé, ahol 13 ha területen a dohány rózsaszínű harangvirágait ringatja a szél. A rózsaszín virágtengerből itt is ott is kibukkan egy-egy piros kendős leányfej és egészen közelről hallatszik már a leánykacagás. Megérkeztünk.

Juhász Rozsikát pillantjuk meg először a kétméteres dohány között, amint egy csomó érett dohánylevelet szorít karjai között. Utána sorba jön a többi lány: Gutyán Juci, Zsuzska, Péter Irma, Marcsek Böske» Kosina Juli és az egész brigád.

Hangosan köszöntjük őket.

— Lányok, hogy tetszik a munka, — kérdezem tőlük, mert én már ilyen kiváncsi természetű vagyok.

—Tetszik nekünk, hogy is ne tetszenék, mikor ilyen szépen nő kezünk alatt a dohány. Mi plántáltuk, kapáltuk ezeket a növényeket. Bizony nagyon örülünk, amikor arra kerül a sor, hogy a szép halványsárgára érett leveleket a pajtába hordhatjuk, — feleli Gutyán Juci.

— S a mi munkánk ezzel még nem ér véget, mert a pajtában ezután még fűzzük, szárítjuk, válogatjuk és csomózzuk.

— Már itt is a szekér, — kiált fel Juhász Rózsika. Valóban már meg is állt előttünk a lapos szekér és a lányok fürge kezekkel